Összes oldalmegjelenítés

2024. február 22., csütörtök

Óbányai emlékeim - 10. jelenmúlt

 óbányai emlékeim - 10. Jelenmúlt


Két vers között


WEÖRES SÁNDOR (1913-1989):


A birka-iskola

Egyszer volt egy nagy csoda,
neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak bégetett,
az kapott dicséretet.

Ki oda se ballagott,
még jutalmat is kapott,
így hát egy se ment oda,
meg is szűnt az iskola.


Birka-iskola-birka-iskola… Honnan jutott eszembe ez a vers? Most, éppen most, amikor az életemről akartam írni, annak az 1989 decemberétől mostanáig tartó szakaszáról, tapasztalatairól, amit nem szeretnék véka alá rejteni . Mára meg főképp nem, hisz olyan tanulságokat hordoz, amit nem sokan élhettek meg, érthettek meg. Magam is még a megfejtendő kategóriába sorolok ebből sok mindent, de ami már letisztult, annak helye van most, ezen a papíron. Birka-iskola-birka-iskola…miért mondják a szomszéd falusiak rólunk, óbányaiakról, hogy birkák vagyunk? Ki kérem magamnak! Nem vagyok birka! Nincs szükségem sem pásztorra, sem terelőkutyákra és még szamárra sem! De nem zörög a haraszt…. Utána kell járjak mindenképpen ennek a sértő hasonlatnak!

Talán a legutóbbi – 2023. december 7-i - közmeghallgatás lezajlásának körülményei adják a fenti versidézéshez az apropót? Ott és akkor alig voltunk a faluból… Abból a faluból, ahol 1990-ben, 1991-ben az ajtót sem lehetett becsukni, annyian voltunk a falugyűléseken! (Lehet, az újabb elnevezés sem szerencsés? Közmeghallgatás? Ki hallgat meg és kit? A meghallgatáson kívül történik-e valódi párbeszéd? Hisz egy ilyen lehetőségadásnak ez lenne a lényege, ne feledjük!)

Ott és akkor, aki csak akarta mondta és mondhatta – egymást meghallgatva és reflektálva - a maga meglátásait, maga véleményét és indítványát… és lehet, épp itt ragadható nyakon az a leépülő folyamat, amit mára látok és értek, mára, amikor szinte üres teremben zajlik a közmeghallgatás, sőt, még hangsúlyt is kap az a lehetőség – hajrá Covid! - a meglátások, javaslatok és kritikák írásban történő megtételére, ami végképp tönkreteszi, egyedekre fosztja a valamikori közösséget… Akkor talán a jelenleg megtapasztalható „demokráciát” kell birka-iskolának tekintenem? Nagyon szomorú lenne!! Hogy is lett ez? Hogyan is kezdődött (folytatódott?) mindez?

Lépésről lépésre vették el – és hagytuk, hogy elvegyék – a kedvünk a véleménynyilvánítástól (nem az eszetlen óbégatásra, indulatokat gerjesztő machinációkra gondolok, amiket az utóbbi időben megtapasztaltam…)

Egy falucskában nyílt titok mindenki számára, ki, mit vét a megszabott rend ellen. Hogy ne tudná ezt egy a régi rendben is regnáló főtisztviselő? . Mert ugye könnyű leszólni a rend ellen vétőt, könnyebb – mint az alábbi példát használva – gondoskodni kellő szennyvízelvezetésről…. Már csak jó szándék és tettvágy kérdése, hogy ezt a „tudást” mire és miképp fordítja az, akinek amúgy feladata lenne a rábízott közösségek ügyes-bajos dolgait intézni….

Jelen esetben ez így zajlott az első, bátor és reményteli falugyűléseken: aki felszólalt és kritikával mert élni, annak néhány másról szóló mondat után feltette a tisztviselő a kérdést, pl. így: Józsikám, neked még mindig az utcára folyik a fürdőszobádból a vized? (mondtam az előbbiekben, hogy mindent tudtak és tudnak kis helyen egymásról, ugye) Józsikám bólintott, többet nem szólt, legközelebb nem jött el…. Hát így épült le a démosz ki sem sarjadó hajtása… így és mégígyebl. Az meg aztán végképp szomorú tény, hogy ezt a tisztségviselőt még ki is tüntette a hálás utókor, ezáltal végképp megkavarva és megzavarva a még gondolkodó és emlékező embereket….Nagy hiba, amiről nem a kitüntetett, hanem a kitüntető tehet. ...Tudok még néhány történetet, de a lényegük ugyanez: megfélemlíteni, gyenge pontjánál fogva sarokba szorítani az önbecslését erősíteni szándékozót. És persze, tudjuk, sokkal jobb kussolni és nézni bambán a más erőfeszítését a jogaiért, a valódi közjóért, mint megérteni és mellé állni, hisz ez a melléállás az önmagáért kiállást is jelenthetné a csatlakozónak! De idáig nehéz ellátni…

Marad a félelem. Mióta is? Évszázadok óta! Hogyan is lehetne levetkezni egy-két évtized alatt? Hogyan is lehetne mindettől az ólmos, szürke semmitől megszabadulni, amikor a szabadító, segítő feladatra hivatottakra ellenségképeket aggatnak! De kik teszik ezt? Akiknek érdekében áll a démoszt félrevezetni, homályban hagyni, sőt, megkeverni, megforgatni, hogy már maga se tudja, mit is akar! Amikor más, tettrekész települések éltek a lehetőségeikkel – ami számtalan volt a rendszerváltás hajnalán – akkor Óbányára 18 év helybenjárás köszöntött. Még lelkiismeret-furdalást sem kellett érezniük az akkori vezetőknekf. A törvény az törvény. … (És ma is van törvény, ami mögé be lehet bújni. Lényeg, hogy ne kelljen felelősen gondolkodni és főképp ne kelljen cselekedni… mert hát az munka, sok munka.... ) Az önkormányzatiság megcsúfolása volt ez az időszak, hisz meg lehetett találni a törvények között azt is, ami feljogosít a semmittevésre: ÖNHIKI.-s (Önhibáján kívül hátrányos helyzetű ) – ezt a titulust „nyerte el” a falu, s így megszabadította az elöljárókat, tisztviselőket munkájuk egy részétől. Aki pedig élni akart a lehetőségekkel, amik a falu lakosságát valóban segíthették volna, azt magára hagyták, ellehetetlenítették, de küzdelmét még így is folytatta... néhány eredményes felívelő évre úgy tűnt, nem hiába!

Hisz jött egy olyan vezetés a falu élére, akiknek tagjai számítottak a lakosokra a döntéshozatalokban is! Tudták: őértük vannak és nem uralom, hanem szolgálat a feladatuk! És amíg nem kavarta meg az embereket a feudális rendszerre építő, régi uralmat sóvárgó hátszél, addig működött is a friss erő! Így a sikertörténet mindössze 5-6 évet élhetett. A tapasztalt, régi módszereket betéve tudó és önféltőn őrző hátszél képes volt visszarántani a mélybe a reményteli közösséget (mert akkor még volt közösség!) A felelősségtől és vélemény nyilvánítástól megijesztett és megijedő polgárok a demokratikus, saját ügyeikben önirányító kezdeményezésre egy idő után már nem tudtak , nem mertek reagálni, Így jutott el odáig a folyamat, hogy a következő , nagyon-nagyon tanulságos reakció a született az eleinte általuk is jónak itélt véleménykérésekre: „Ezek” nem tudják, mit akarnak, folyton minket kérdeznek! Ugye, szinte hihetetlen!? Ma mégnehezebb és mégveszélyesebb a megmaradás emberként! Ma éljük mindezt! Ma ez a kis falu mintája az összes visszataszító eljárásnak, amin hatalomittas, pénzsóvár szándék uralkodik: megkeverni a népet, a jót gonosznak titulálni és máris lehet a zavarosban halászni! Persze pisztrángot már nem, azt a hűtőkocsik szállítanak be a faluba… Csak egy a nagy hazugságokból….

.

Mára az igazság egy szolgáltatás lett csupán, amit meg lehet venni.


Nyíljanak már végre ki a szemek! Évszázadokon át vérrel, verejtékkel küzdöttek az ősök itt, ezen a kiváltságos helyen a mindennapi megmaradásért! Mostanra lett igazán értelme és értéke itt maradni, megmaradni, nem pedig gombért, pitykéért szemétnek dobni az ősi kincset!

Nem könnyű! Magam is példa vagyok a küzdelemre!

De a megmaradásra is!

A helyet ma is úgy szeretem, mint amikor ideköltöztünk! Sőt! A tanításokat meghallgatom és átgondolom, amit az itteni lét ad! Nagyon lényeges dolgokra jutottam! Közreadom, hisz így van értelme.


Az is tanulságos, ahogy ma keresztre feszítik azt, aki mert álmodni és tenni a közjóért, a valódi önkormányzatiságért!! Mintát és mércét adott! Nem adhatjuk alább! Bántása, büntetése egyenlő a Gonosz győzelmével!


Ha mégis megtörténne, akkor nem csak a közügyek rendjévelrunk úgy, mint a versbeli birka-iskola, de beindul az iskolázatlan birkatenyésztés, a valódi kiszolgáltatottság és vele együtt megterem újra a lelki nyomorúság ….


Ez volt az első rész. Gondolkodjon el, aki olvassa! Még időben vagyunk, még nem veszett el minden!




Nagy László: Ragyogtam én is (részlet)


Kérded, hogyan lehet elviselni ennyi keserűséget? Tudd meg, én csupán most élek, amikor szólok, amikor szólok. Egyébként halott vagyok.




Írta, szerkesztette: Éliás-Mezey Erzsébet



2023. november 21., kedd

óbányai emlékeim - 9. Bűnök és bakik

 Bűnök és bakik


Először is a bűnbakokról. Körbejártam kicsit a témát. Persze, mindenkinek ismert az ókori szokás, így most nem taglalnám ezeket. Tömören összefoglalva: bűnbakra annak van szüksége, aki vagy nem tud, vagy nem akar ellátni egy munkát, feladatot, ill. nem akar felvállalni egy tényt, érzelmet... de most nem is akarnék ennyire mélységekbe hatolni a megfejtéssel.

A bűnbakállítás elutasítása, másfele terelése- nem csak irányában, de személyében is - valami olyan kötelezettségnek, elvárásnak, aminek híjján van a bűnbakállító,  de tudatában van annak fontosságáról. Miért tesz így? Vagy képessége kevesebb, vagy tudása nem elég, vagy érdeklődése másfelé szólítja a ráváró feladattól vagy ezek közül bármelyik. Ha viszont képessége is megvan, tudása is és érdeklődése is, ám feladatát mégsem látja el és bűnbakot állít mégis tétlensége leplezésére: hát itt tetten érhető a gonosz, a gonoszság. 

Nem vagyok boldog, hogy ezzel kell foglalkozzam, mégis, ha nem tenném, valami lényeges meglátásának lehetőségétől fosztanám meg az olvasót.

Folytatom.....



2023. november 12., vasárnap

óbányai emlékeim - 8. Gurul a kerék...

 Gurul a kerék....


A hagyományhoz kapcsolódóan sok kérdés nyitva marad. Megválaszolni biztosan nem tudom, ám elgondolni, mi mindent feltár egy korszak megismeréséhez, ezt hadd tegyem!

8-12 éves fiúgyerekek, a "Hutzelpuvelek". Milyen tudás birtokosai ill. várományosai voltak:

Jól tájékozódtak lakhelyük körül, ismerték az erdőt, az időjárás változásait, az égbolt jeleit, a tüzelésre alkalmas fák, ágak begyűjtési állapotát és módját. Erejükkel, képességeikkel tisztában voltak. Tudták határaikat: mihez értek és mi az amit itt, ebből az alkalomból fogok tudni eltanulni, megfigyelni, illetve mely folyamatokhoz nem vagyok még elég erős. Ehhez a legjobb közeget teremtették meg a maguk számára: az idősebb/ügyesebb fiúk voltak a tanítók, a feladatokat kiosztók. A feladatok évről-évre más-más csoportba sorolták a résztvevőket: leginkább ügyességi sorrend szerint. Aki két egymást követő évben ugyanazt a feladatot kapta, tisztában lehetett azzal, hogy van még mit fejlődnie és igyekezzen beérni csoportttársait, ha nem akar neveségessé válni a közegben vagy ami még nagyobb szégyen lenne: kitaszított, elűzött lenni és kimaradni a következő évi próbából. 

Értettek a favágó szerszámokhoz: kisbalta, balta, fejsze alapból kellett a feladathoz, de kés, bicska is kéznél volt az előkészítő munkákhoz. Ne felejtsük el, mi más is kellett még : gondos egymásra figyelés és memorizálás, fegyelem, kitartás, munka- és strapabírás (gondoljunk akár csak az időjárás viszontagságaira, amit nem csak állni kellett, de kivédeni is adott keretek között)

A  legtöbb figyelmet, fegyelmet, tapasztalatot azonban a tűz kezelése jelentette. Ehhez már csak az ügyesebb, komolyabb, rátermettebb fiúknak volt szabad hozzáférni. 

Mi ez - az eddig megismert és tudatosított jelentéseken felül - ha nem egy fontos beavatási szokás, szertartás? 

Ki diktált ezeknek a gyerekeknek? - talán az egyik legfonsoabb kérdés!

Mi alapján kezdtek neki évről-évre, újra és újra a tevékenységhez? Hányféle motiváció dolgozott ezekben a gyerekekben, hogy nekifogjanak a nem könnyű feladathoz?


Hát hirtelen ennyi jutott eszembe a sok-sok éve felgyűlt, helyiek által elmondottakból. Amikor elkezdődött a hagyomány újraélesztése, még többen éltek a faluban, akik elmesélhették, mit és hogyan éltek át egy-egy tűzeskerék-gurítás kapcsán. Nagy tanulság volt! Ki emlékszik még ezekre a fontos mondatokra?


Az eltelt időszak változásai, leszakadásunk a bolygónkról, elvesztése az anyaföldhöz való kötődésünknek.... mindezek, a naponta a médiákból nem zengő mondatok arra ösztönöznek, hogy egy ilyen hagyományban is azt keressem, ami túlmutat önmagán. Ki-ki levonhatja szabadon következtetéseit.... hogy ma pl. mihez ért a 8-12 éves fiúk korosztálya.... meg ilyenek.... 

Ami nekem mindezeknél tanulságosabb, az az a tanítási forma/minta, ami a jelenben is segíthetné a megtorpant közoktatást.... 

Pl., ha 8 éves korukig úgy tanulhatnának a gyerekek, hogy "csak" élményeket, átgondolt és spontán élményeket gyűjtenének és tapasztalás által érnének egy olyan lépcsőfokra, mivel kb. 8 éves kor után indulna a tudatos oktatás... De most ebbe nem kezdek, meg ha már kezdenék is, fontos lenne kiváló pedagógusokkal, társadalomkutatókkal konzultálva közreadni feltörő gondolataimat... De el kell indulni egy más vonalon, ez már biztos! 

Az meg, hogy egy olyan eszköz- és módszertár segítségével akarunk tanítani, amiben jobbak a diákok, mint az oktatók... hát ez kész oktatói öngyilkosság! Mi lehet a megoldás? Erre is van elképzelésem....

2023. november 6., hétfő

óbányai emlékeim - 7. Mielőtt legurul a kerék...

 Mielőtt legurul a kerék...


Óbánya tanít. Folyamatosan. Nem csak néprajzot, természettudományokat, társadalom- és emberismeretet, de ami számomra még  fontos: önismeretet. És persze nyitott könyv a kistelepülés jogi és igazságszolgáltatási mechanizmusa, az évszázados beidegződések megtartásának fontossága szempontjából, hisz azok számára, kiknek hatalmi pozíciók és személyes érdekeik fontosabbak a közösség valódi érdekeinél, nem ismernek korlátokat, ez utóbbiak védelmére, megőrzésére 

Itt élek harmincnégy éve. Egy emberöltő, sőt! Furcsa, fordított Robinson Crusoe-i lét!  A sok tekintetben lakhatatlan városokból jönnek ide, erre a kicsiny szigetre, hozzám, hogy - akiknek erre igénye és figyelme van - még érezhessenek, tapasztalhassanak a teljes emberi létből.  Péntek, Szombat és Vasárnap a három segítőm. Gazdaságilag éppen úgy hasznosak számomra, mint társasági szempontból. Ugye, értitek, kedves olvasók!   

Belátni az élet bugyraiba, rejtelmes és rejtjeles fiókocskáiba igen kedvemre való elfoglaltság!  Tudtam én, sejtettem én, hogy így lesz? Egy csudát! De megkaptam ezt a lehetőséget és élek is vele!

Itt van példának a helyi ősi szokás: a tüzeskerék-gurítás, ami a "Hutzelsonntag" (nagybőjt első vasárnapja) idején történik. Sok mindent feltár a még pislákoló hagyomány! Ha az  ősi értelmezésben nézem: a tüzeskerék a napkorong megfelelője. A Nap az élet, a föld melegét biztosító, a jó termés ígéretét hordozó égitest a földlakó számára. A hajdani, önellátó gazdálkodást folytató közösségeknek életbevágóan fontos volt a táplálék biztosítása, ínséges és terméketlen időszakokra is gondoló eljárások kitalálása, alkalmazása. Az aszalvány (hutzel, "hucl" a helyi tájnyelven) elkészítése a későnyár-koraősz idejére esik leginkább, majd a kamrákban őrizve a nagyböjt időszakában válik fontos táplálékká.  Ez persze már a kereszténység jegyében átörökített szokás, amit mi ismerünk, de maga a hagyomány ősidőkre visszanyúló párbeszéd a Teremtővel, Természettel. Hogy is?

Nézd, Nap, megmutatom, hogy süss a földre, hogyan melegítsd át a réteket, kerteket!  Teremjen gazdagon minden, amire szükségünk van! Adj sok gyümölcsöt a fáinkra és érleld finommá, egészségesekké őket! - ez az életigenlés van a tüzeskerék-gurítás hátterében, hozzátéve, hogy még a kerék gurulási irányának is fontos szerepet tulajdonítottak, hisz fordulása "megjósolta", hogy a falunak melyik fele lesz termékenyebben termő abban az esztendőben. Az eredeti helyszín tehát a falu közepén volt és a mára újra bevaduló domboldal akkoriban még csupasz legelőként kiváló lehetőséget adott a szokás megtartására. Egy ősöreg bükkfa állt a közelben, ami megtéveszthetetlenül határozta meg a gurítás kiinduló pontját. Mára már látvány, látványosság a népi hagyomány, de arra még most is kiválóan alkalmas, hogy illusztrálja természet és ember közeli kapcsolatát. A helyszín is más és sok változást megélt maga a hagyomány, ám él és tanít ma is.

De nézzük, mire is tanít minket még a gurítást megelőző tennivalók sokasága.   

A hagyomány szerint a 8-12 éves fiúk látták el és hajtották végre a kerékgurítás köré gyűlő valamennyi feladatot. Mik is voltak ezek?

 A koratavaszi esemény időjárása is változó ma is, igy elképzelhetjük, hogy akár hóban, esőben,sárban, hidegben, szélben történt mindez az előkészítő munka. A terepet is át kellett nézni, gondozásba venni, hisz az állatok még az istállókban voltak, így gazos, vadak-dúlta részek is keletkezhettek a tél folyamán a szép, gyepes domboldalon, ezek pedig befolyásolhatták volna az égiek által diktált kerékgurulás útvonalát. Megtisztították, kiegyengették hát a domboldalt a legénykék.

A tűzrakáshoz, tűz táplálásához való fák begyűjtése - esetleges kivágása -  aprítása,  felhasogatása, helyszínre vivése, betárolása már napokkal, akár hetekkel előtte megkezdődött. 

A napfénycsalogató "sindelek"(hasított falécek, zsindelyek) elkészítéséhez már ügyesebbnek kellett lenni. Érteni  baltához, fejszéhez, éles késhez. Finomabb, irányítottabb mozdulatokra képesnek kellett  már lenii, ügyesebbnek, mint magához a fakivágáshoz, hasogatáshoz, aprításhoz.  Ezeket a darabokat már biztos, száraz helyen kellett tárolniuk. A száraz helyről is maguknak gondoskodni a domboldalon.

Aztán jött a kerék. A szekérkerék küllőit, agyát és talpát - ha kellett - megerősítették, javították, majd elkezdődött a szalmaszárak betömése, a küllők közé.  Figyelmet, ügyességet igénylő feladat. Egyenletesnek, egyformának kellett lennie valamennyi tömedéknek, hisz itt is csak az égiek döntése lehetett a gurulás üteme, mozgása, iránya. Ügyetlenséggel nem lehetett befolyásolni.Tökéletes forma volt csak elfogadható. Ez a művelet valamelyik legény családjának istállójában zajlott és utolsó napig itt is őrizték az elkészült remeket, egy állatoktól félreeső helyen.

Eljön a Nap?

Eljött a nap! Még világosban felvitték közös erővel a kereket a helyszínre. Gondoskodtak szárazontartásáról. Összeállították a tűzrakást, majd meggyújtották (eleinte helyben csiholták a tüzet, de volt, hogy parazsat vittek föl egyikük kályhájából és később már gyufa segítségével lobbant lángra a gondosan összeépített fagúla) MInden tevékenységfolyamathoz ima illetve mondóka csatlakozott, amit közösen mondtak el.  

 A sötétedés egyes fázisaikor valamennyien ledobtak a hegyről egy-egy "sindelt" - hasított falécecskét -  mit időben tettek a tűz köré és figyelemmel kísérték felparázslását. Ekkor is közösen mondták az elhajításhoz tartozó verset. Az egyre sötétedő égbolt  és domboldal hátterével egyre szebben látszottak a fel-eldobott ízzó fadarabok és a vers egyre hangosabban zengett ki a táj csöndjéből.: Figyelj Természet, figyelj Teremtő! Itt vagyunk és várjuk, hogy észrevegyél minket! Éltess minket! Adj termést a kertjeinknek, földjeninknek! Ne feledd, hogy itt élünk és életben akarunk maradni! Hozz meleget és fényt mindnyájunknak! - talán valami ilyesmi lehetett a lényege a mondókának, mit mára már nehéz megfejteni....

Felnőtt nem vett részt ebben a szokásban. Ez teljesen a serdülő legénykék ünnepe, feladata volt.. Mindössze annyit tettek, hogy amikor a falusi kistemplom esti harangszava megszólalt, kijöttek a házaik elé és megvárták, míg legurul a kerék. Majd a nap zárásaként fogadták a házról házra járó fiűcsapatot és leginkább aszalvánnyal, kenyérrel, kaláccsal hálálták  meg fáradozásukat.  


Ma is lélegzetelállító a sötétségben a dombról leguruló tüzes kerék látványa, még akkor is, ha máshol és másképp zajlik, mint régebben. És ha tudjuk lényegét és tartalmát, talán még szebbnek, még fontosabbnak érezzük jelenlétét életünkben!


Ennyit hát magáról a szokásról.

A hozzá kapcsolódó gondolataim java azonban még hátra van.... De ezekről legközelebb írok...                                                   

2023. október 14., szombat

óbányai emlékeim - 6. Hadd rohadjon!

Vannak mondatok, mik évtizedek múltával is keresik értelmüket. Ilyen ez a fenti mondat is. Sok-sok év után értettem meg fájdalmát, valódi tartalmát, kiterjedését.

Miska bácsi keze hatalmas, erős kéz volt. Ez a kéz hullt erőtlenül egy reggeli látogatáskor a konyhaasztalunkra - mondata, története kiséretében. 

Igen, ő is végigjárta reggelente a falut, benézett öreg rokonaihoz, barátaihoz: megvannak-e, mire van aznap szükségük, mihez kell segítség. És nem csak ő tett így. Korosztálya, a még erejüket bírók, hasonlóan kezdte a napot. Hozzánk is be-bejöttek, "magatehetetlen" városi népekhez, hátha szükséges a segítés itt is. Igy lett barátság ezekből a "ránknézésekből". Beszélgetések, aztán kölcsönös segítség is. 


Mi rohadjon? 

Az egész élete, életük: az Erdő?  Nála volt, az ő istállójában az utolsó ló, amivel az erdőben dolgoztak. Fát vágtak, szálaltak, tisztítottak... A ló pedig az értő emberrel a fák közül is kihúzta a kidőlt, kivágott törzseket. Tették, amit apáik, nagyapáik. Pontosan tudták, mit és hogyan kell az erdőért és magukért is. Aztán jött egy törvény, ami nem engedte a szokásrendet és onnan kezdve dőlt, borult, rohadt a fa "kedvére". Mondták: a madarak, a férgek, gombák megmaradása érdekében.... És az ember, az itt lakó érdekében mi történt?  Az 1950-es években tönkre tették a falu szekérútját a hatalmas gépjárművekkel, ami miatt nyakig sárban kellett kivergődniük a helyieknek, ha munkába mentek. Itt is csak a sorrendet rontották el "odafönt"...  A gépesítés rendben, de akkor előbb az utat kell megerősíteni. Minden fordítva történik? 

Megéltem, ahogy fokozatosan eltűnt a helyiekből ez a tudás, eltűnt az összefogás szükségességéből is fakadó közös munka, eltűnt az a csodás szimbiózis, ami embert és természetet összeforrasztotta. Esendőbb lett mindkettő. Esendőbbek lettünk.


2023. szeptember 24., vasárnap

óbányai emlékeim - 4. Új élet

 Új élet

A csodás ünnepek és hétvégék ellenében ott maradtak a hétköznapjaink egy csomó megoldatlan, félbehagyott feladattal... 

Hazaérkezni este, a hideg házba. Begyújtással bibelődni, vizet hozni, ételt készíteni, kisgyereket ellátni, magunkkal törődni, a munkáinkat átgondolni... sorolhatnám az új teendőket, mik eddig - városlakóként - nem léteztek, illetve nem plusz feladatként sorolódtak számunkra, de most, az új hely, új ritmus kihívásként állt szembe szívünk alapvető szándékával: jó levegőn, magunk irányította nyugalomban élni életünket.

Nem tudtuk még mennyi buktatója van változtatásunknak.. A jó levegőn lenni persze azonnali örömet adott, nem szólva a szépséges házról, tájról... a többiről majd a későbbiek segítenek képet adni 

Költöztünk 1989. december 16-án, egy gyönyörű, meleg, napsugaras téli napon. A tornác duplaszárnyú ajtaját - gyönyörű a megnevezés is! - igen, kitártuk a ház ajtószárnyait és dőlt ki a belső hideg a lakatlan szobákból. Kitártunk hát minden ajtót, ablakot és amíg a résnyire szabott napos órák engedték a völgyi házba, addig áradt a melegítő nap fénye,mi  pedig lassan és biztosan beköltöztünk...





óbányai emlékeim - 5. összevisszaság

 Összevisszaság


Sokszor gondoltam Jónásra, a töklevél alatt megbújó, Isten akaratától, megbizatásának teljesítésétől ódzkodó bibliai férfiúra. Gondoltam: a töklevél - falura költözésünk - árnyékában meghúzódva megkímélem magam az élet viszontagságaitól. Nem kell prófétálnom a romlott város pusztulásáról, nem kell vitáznom és védenem magam és magamban hordott igazam. 

De mielőtt leszáradna fejem fölül a töklevél, mellémhúzódott minden nyomorúság, ami elől futottam. Veszteségek sora, hogy mára eljutottam odáig,  hogy azt mondhatom, egy valamit tudok és nagy vagyok benne: veszíteni. S aztán jön a vigasz is, persze, hisz az élet látható és felszínen megélhető dolgai valamennyi veszteség. szülők, szeretett társ, kedves rokonok elvesztése, barátságok megtarthatatlansága, külső tulajdonságok megváltozása, gondolatok, törekvések csavarodása... mind-mind nagy veszteség és mégis, valamennyi segít, hogy végül magam is vesztve jussak Isten elé. Porszemnyi lélek, mi annyi mindent bejárt, bejárhatott! Mégis mennyi szépség és boldogság jutott ebben a veszteség-folyamban részemül! Csodának is mondhatnám túlzás nélkül!  Hála mindenért!

Ezek az írások nem ismernek időrendet, nincs bennük logikai sorrend, sőt semmiféle rend nem uralkodik rajtuk. Ami eszembe jut és kiírásra sarkall, mindössze ennyi a hajtóerő: a kaleidoszkóp szilánkjai összeállnak és nem akarom magamba zárni örömes-fájdalmas igazukat . Olvassa, aki akarja, értse, aki érteni bírja. Ennyi. Még a töklevél leszáradása előtt. Mielőtt Isten nevetségessé tenne végképp... Ó, bárcsak tenne! 

Ninive megmaradjon!