óbányai emlékeim - 10. Jelenmúlt
Két vers között
WEÖRES
SÁNDOR (1913-1989):
A
birka-iskola
|
Egyszer volt egy nagy
csoda,
neve: birka-iskola.
Ki nem szólt, csak
bégetett,
az kapott dicséretet. Ki oda se ballagott,
még jutalmat
is kapott,
így hát egy se ment oda,
meg is szűnt az
iskola.
|
Birka-iskola-birka-iskola…
Honnan jutott eszembe ez a vers? Most, éppen most, amikor az
életemről akartam írni, annak az 1989 decemberétől mostanáig
tartó szakaszáról, tapasztalatairól, amit nem szeretnék véka
alá rejteni . Mára meg főképp nem, hisz olyan tanulságokat
hordoz, amit nem sokan élhettek meg, érthettek meg. Magam is még a
megfejtendő kategóriába sorolok ebből sok mindent, de ami már
letisztult, annak helye van most, ezen a papíron.
Birka-iskola-birka-iskola…miért
mondják a szomszéd falusiak rólunk, óbányaiakról, hogy birkák
vagyunk? Ki kérem magamnak! Nem vagyok birka! Nincs szükségem sem
pásztorra, sem terelőkutyákra és még szamárra sem! De nem zörög
a haraszt…. Utána kell járjak mindenképpen ennek a sértő
hasonlatnak!
Talán
a
legutóbbi – 2023.
december 7-i - közmeghallgatás
lezajlásának körülményei adják a fenti versidézéshez az
apropót?
Ott
és akkor alig voltunk a faluból… Abból a faluból, ahol
1990-ben, 1991-ben az ajtót sem lehetett becsukni, annyian voltunk a
falugyűléseken!
(Lehet,
az újabb elnevezés sem szerencsés? Közmeghallgatás? Ki hallgat
meg és kit? A meghallgatáson kívül történik-e valódi
párbeszéd? Hisz egy ilyen lehetőségadásnak ez lenne a lényege,
ne feledjük!)
Ott
és akkor,
aki
csak akarta
mondta és
mondhatta
– egymást meghallgatva és
reflektálva
- a maga meglátásait, maga véleményét és indítványát… és
lehet,
épp itt ragadható nyakon az
a
leépülő folyamat,
amit mára látok és értek, mára, amikor szinte üres teremben
zajlik
a közmeghallgatás, sőt, még hangsúlyt is kap az a lehetőség –
hajrá Covid! - a meglátások, javaslatok és kritikák írásban
történő megtételére,
ami végképp tönkreteszi, egyedekre fosztja a valamikori
közösséget…
Akkor
talán a jelenleg megtapasztalható „demokráciát” kell
birka-iskolának tekintenem? Nagyon szomorú lenne!! Hogy is lett ez?
Hogyan
is kezdődött (folytatódott?) mindez?
Lépésről
lépésre vették el – és hagytuk, hogy elvegyék – a kedvünk a
véleménynyilvánítástól (nem az eszetlen óbégatásra,
indulatokat gerjesztő machinációkra gondolok, amiket
az utóbbi időben megtapasztaltam…)
Egy
falucskában nyílt
titok mindenki számára, ki, mit
vét a megszabott rend ellen. Hogy ne tudná ezt egy a régi rendben
is regnáló főtisztviselő? .
Mert
ugye könnyű leszólni a rend ellen vétőt, könnyebb – mint az
alábbi
példát használva – gondoskodni kellő szennyvízelvezetésről….
Már
csak jó szándék és tettvágy
kérdése, hogy ezt a „tudást” mire és miképp fordítja az,
akinek amúgy feladata lenne a rábízott közösségek ügyes-bajos
dolgait intézni….
Jelen
esetben ez így zajlott az első, bátor és reményteli
falugyűléseken: aki felszólalt és kritikával mert élni, annak
néhány másról szóló mondat után feltette a tisztviselő a
kérdést, pl. így: Józsikám, neked még mindig az utcára folyik
a fürdőszobádból
a vized? (mondtam az előbbiekben, hogy mindent tudtak
és tudnak
kis helyen egymásról, ugye) Józsikám bólintott, többet nem
szólt, legközelebb nem jött el…. Hát így épült le a démosz
ki sem sarjadó hajtása… így és mégígyebbűl.
Az
meg aztán végképp szomorú tény, hogy ezt a tisztségviselőt még
ki is tüntette a hálás utókor, ezáltal végképp megkavarva és
megzavarva a még gondolkodó és emlékező embereket….Nagy hiba,
amiről nem a kitüntetett, hanem a kitüntető tehet. ...Tudok
még néhány történetet, de a lényegük ugyanez: megfélemlíteni,
gyenge pontjánál fogva sarokba szorítani az önbecslését
erősíteni szándékozót. És persze, tudjuk, sokkal jobb kussolni
és nézni bambán a más erőfeszítését a jogaiért, a valódi
közjóért, mint megérteni és mellé állni, hisz ez
a melléállás az önmagáért kiállást is jelenthetné a
csatlakozónak!
De idáig nehéz ellátni…
Marad
a félelem. Mióta is? Évszázadok óta! Hogyan is lehetne
levetkezni egy-két évtized alatt? Hogyan is lehetne mindettől az
ólmos, szürke semmitől megszabadulni, amikor a szabadító, segítő
feladatra hivatottakra ellenségképeket aggatnak! De kik teszik ezt?
Akiknek
érdekében áll a démoszt félrevezetni, homályban hagyni, sőt,
megkeverni, megforgatni, hogy már maga se tudja, mit is akar! Amikor
más, tettrekész települések éltek a lehetőségeikkel – ami
számtalan volt a rendszerváltás hajnalán – akkor Óbányára
18 év helybenjárás köszöntött.
Még
lelkiismeret-furdalást sem kellett érezniük az
akkori vezetőknekf.
A törvény az törvény. … (És
ma is van törvény, ami mögé be lehet bújni. Lényeg, hogy ne
kelljen felelősen gondolkodni és főképp
ne kelljen cselekedni…
mert
hát az munka, sok munka....
)
Az
önkormányzatiság megcsúfolása volt
ez az időszak,
hisz meg lehetett találni a törvények között azt is, ami
feljogosít a semmittevésre: ÖNHIKI.-s
(Önhibáján kívül hátrányos helyzetű )
–
ezt a titulust „nyerte el” a falu, s így megszabadította az
elöljárókat, tisztviselőket munkájuk egy részétől. Aki
pedig élni akart a lehetőségekkel, amik a falu lakosságát
valóban segíthették volna, azt magára hagyták,
ellehetetlenítették, de küzdelmét
még így is folytatta... néhány
eredményes felívelő évre úgy tűnt, nem hiába!
Hisz
jött egy olyan vezetés a falu élére, akiknek tagjai számítottak
a lakosokra
a döntéshozatalokban is! Tudták:
őértük vannak és nem uralom, hanem szolgálat a feladatuk!
És amíg nem kavarta
meg az embereket a feudális rendszerre építő, régi uralmat
sóvárgó hátszél, addig működött is a friss erő! Így
a sikertörténet mindössze
5-6 évet élhetett.
A
tapasztalt, régi módszereket betéve tudó és önféltőn őrző
hátszél képes volt visszarántani a mélybe a reményteli
közösséget (mert akkor még volt közösség!)
A
felelősségtől és vélemény nyilvánítástól megijesztett és
megijedő polgárok
a demokratikus, saját ügyeikben önirányító kezdeményezésre
egy idő után már nem tudtak , nem mertek reagálni,
Így
jutott el odáig a folyamat, hogy a következő , nagyon-nagyon
tanulságos
reakció a született
az eleinte általuk is jónak itélt véleménykérésekre:
„Ezek” nem tudják, mit akarnak, folyton minket kérdeznek! Ugye,
szinte hihetetlen!? Ma
mégnehezebb
és mégveszélyesebb a megmaradás emberként! Ma éljük
mindezt! Ma ez a kis falu mintája az összes visszataszító
eljárásnak, amin
hatalomittas, pénzsóvár
szándék uralkodik:
megkeverni a népet, a jót gonosznak titulálni és máris lehet a
zavarosban halászni! Persze
pisztrángot
már nem, azt a hűtőkocsik szállítanak be a faluba… Csak egy a
nagy hazugságokból….
.
Mára
az igazság egy szolgáltatás lett csupán, amit meg lehet venni.
Nyíljanak
már végre ki a szemek! Évszázadokon át vérrel, verejtékkel
küzdöttek
az ősök itt, ezen a kiváltságos helyen a mindennapi
megmaradásért! Mostanra
lett igazán
értelme és értéke itt maradni, megmaradni, nem pedig gombért,
pitykéért szemétnek dobni az ősi kincset!
Nem
könnyű! Magam is példa vagyok a küzdelemre!
De
a megmaradásra is!
A
helyet ma is úgy szeretem, mint amikor ideköltöztünk! Sőt! A
tanításokat meghallgatom és átgondolom, amit az itteni lét ad!
Nagyon lényeges dolgokra jutottam! Közreadom, hisz így van
értelme.
Az
is tanulságos, ahogy ma keresztre feszítik azt, aki mert álmodni
és tenni a közjóért, a valódi önkormányzatiságért!! Mintát
és mércét adott! Nem adhatjuk alább! Bántása,
büntetése egyenlő a Gonosz győzelmével!
Ha
mégis megtörténne,
akkor nem
csak a
közügyek
rendjével
járunk
úgy,
mint a versbeli
birka-iskola, de
beindul
az iskolázatlan birkatenyésztés, a
valódi kiszolgáltatottság és
vele együtt megterem
újra a
lelki nyomorúság
….
Ez
volt az első rész. Gondolkodjon el, aki olvassa! Még időben
vagyunk, még nem veszett el minden!
Nagy
László: Ragyogtam én is (részlet)
Kérded,
hogyan lehet elviselni ennyi keserűséget? Tudd meg, én csupán
most élek, amikor szólok, amikor szólok. Egyébként halott
vagyok.
Írta,
szerkesztette: Éliás-Mezey Erzsébet