Vannak mondatok, mik évtizedek múltával is keresik értelmüket. Ilyen ez a fenti mondat is. Sok-sok év után értettem meg fájdalmát, valódi tartalmát, kiterjedését.
Miska bácsi keze hatalmas, erős kéz volt. Ez a kéz hullt erőtlenül egy reggeli látogatáskor a konyhaasztalunkra - mondata, története kiséretében.
Igen, ő is végigjárta reggelente a falut, benézett öreg rokonaihoz, barátaihoz: megvannak-e, mire van aznap szükségük, mihez kell segítség. És nem csak ő tett így. Korosztálya, a még erejüket bírók, hasonlóan kezdte a napot. Hozzánk is be-bejöttek, "magatehetetlen" városi népekhez, hátha szükséges a segítés itt is. Igy lett barátság ezekből a "ránknézésekből". Beszélgetések, aztán kölcsönös segítség is.
Mi rohadjon?
Az egész élete, életük: az Erdő? Nála volt, az ő istállójában az utolsó ló, amivel az erdőben dolgoztak. Fát vágtak, szálaltak, tisztítottak... A ló pedig az értő emberrel a fák közül is kihúzta a kidőlt, kivágott törzseket. Tették, amit apáik, nagyapáik. Pontosan tudták, mit és hogyan kell az erdőért és magukért is. Aztán jött egy törvény, ami nem engedte a szokásrendet és onnan kezdve dőlt, borult, rohadt a fa "kedvére". Mondták: a madarak, a férgek, gombák megmaradása érdekében.... És az ember, az itt lakó érdekében mi történt? Az 1950-es években tönkre tették a falu szekérútját a hatalmas gépjárművekkel, ami miatt nyakig sárban kellett kivergődniük a helyieknek, ha munkába mentek. Itt is csak a sorrendet rontották el "odafönt"... A gépesítés rendben, de akkor előbb az utat kell megerősíteni. Minden fordítva történik?
Megéltem, ahogy fokozatosan eltűnt a helyiekből ez a tudás, eltűnt az összefogás szükségességéből is fakadó közös munka, eltűnt az a csodás szimbiózis, ami embert és természetet összeforrasztotta. Esendőbb lett mindkettő. Esendőbbek lettünk.
