Összes oldalmegjelenítés

2023. szeptember 24., vasárnap

óbányai emlékeim - 4. Új élet

 Új élet

A csodás ünnepek és hétvégék ellenében ott maradtak a hétköznapjaink egy csomó megoldatlan, félbehagyott feladattal... 

Hazaérkezni este, a hideg házba. Begyújtással bibelődni, vizet hozni, ételt készíteni, kisgyereket ellátni, magunkkal törődni, a munkáinkat átgondolni... sorolhatnám az új teendőket, mik eddig - városlakóként - nem léteztek, illetve nem plusz feladatként sorolódtak számunkra, de most, az új hely, új ritmus kihívásként állt szembe szívünk alapvető szándékával: jó levegőn, magunk irányította nyugalomban élni életünket.

Nem tudtuk még mennyi buktatója van változtatásunknak.. A jó levegőn lenni persze azonnali örömet adott, nem szólva a szépséges házról, tájról... a többiről majd a későbbiek segítenek képet adni 

Költöztünk 1989. december 16-án, egy gyönyörű, meleg, napsugaras téli napon. A tornác duplaszárnyú ajtaját - gyönyörű a megnevezés is! - igen, kitártuk a ház ajtószárnyait és dőlt ki a belső hideg a lakatlan szobákból. Kitártunk hát minden ajtót, ablakot és amíg a résnyire szabott napos órák engedték a völgyi házba, addig áradt a melegítő nap fénye,mi  pedig lassan és biztosan beköltöztünk...





óbányai emlékeim - 5. összevisszaság

 Összevisszaság


Sokszor gondoltam Jónásra, a töklevél alatt megbújó, Isten akaratától, megbizatásának teljesítésétől ódzkodó bibliai férfiúra. Gondoltam: a töklevél - falura költözésünk - árnyékában meghúzódva megkímélem magam az élet viszontagságaitól. Nem kell prófétálnom a romlott város pusztulásáról, nem kell vitáznom és védenem magam és magamban hordott igazam. 

De mielőtt leszáradna fejem fölül a töklevél, mellémhúzódott minden nyomorúság, ami elől futottam. Veszteségek sora, hogy mára eljutottam odáig,  hogy azt mondhatom, egy valamit tudok és nagy vagyok benne: veszíteni. S aztán jön a vigasz is, persze, hisz az élet látható és felszínen megélhető dolgai valamennyi veszteség. szülők, szeretett társ, kedves rokonok elvesztése, barátságok megtarthatatlansága, külső tulajdonságok megváltozása, gondolatok, törekvések csavarodása... mind-mind nagy veszteség és mégis, valamennyi segít, hogy végül magam is vesztve jussak Isten elé. Porszemnyi lélek, mi annyi mindent bejárt, bejárhatott! Mégis mennyi szépség és boldogság jutott ebben a veszteség-folyamban részemül! Csodának is mondhatnám túlzás nélkül!  Hála mindenért!

Ezek az írások nem ismernek időrendet, nincs bennük logikai sorrend, sőt semmiféle rend nem uralkodik rajtuk. Ami eszembe jut és kiírásra sarkall, mindössze ennyi a hajtóerő: a kaleidoszkóp szilánkjai összeállnak és nem akarom magamba zárni örömes-fájdalmas igazukat . Olvassa, aki akarja, értse, aki érteni bírja. Ennyi. Még a töklevél leszáradása előtt. Mielőtt Isten nevetségessé tenne végképp... Ó, bárcsak tenne! 

Ninive megmaradjon!



2023. szeptember 2., szombat

óbányai emlékeim - 3. a hegy ereje, a föld ereje

 A hegy ereje, a föld ereje

Nagyon személyes, amit leírok, ezért Babits Mihály egy versét írom le előbb, erősítőként, segítőként, kapaszkodóként: 


SZONETTEK
 
Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség
és szenvtelen, csak virtuózitás.
Bár munkában manapság nincs nemesség,
ez csupa munka, csupa faragás.
 
Ha költő, ki lázát árulja: tessék!
itt állok cédán, levetkőzve! láss!:
ez nem költészet; de aranyművesség!
s bár nem őszinte, nem komédiás.
 
Minden szonett egy miniatür oltár,
ki vérigéket, pongyolán, szeret,
az versemet ezentúl ne olvassa.
 
Ki hajdan annyi szívek kulcsa voltál,
Szonett, aranykulcs, zárd el szívemet,
erősen, hogy csak rokonom nyithassa.

 

❤ 


Apám beteg, nagyon beteg. A pécsi klinikán fekszik. Aggódunk. Látogatunk. Bátyám Budapestről én Óbányáról érkezem a kórterembe. Beszélgetünk, vidulunk, visszük a jó híreket elé, hogy életet, vidámságot élhessen velünk át. Aztán búcsúzás -  "jövünk újra hamarosan" mondat, majd pár nap múlva  "otthon találkozunk"! Kórteremből kijövet keressük az orvost, akitől megtudjunk apánk teljes kórtörténetét, a lezsugorodó idő hírét, mit még vele tölthetünk. Lesújtó. Szótlan kísérem bátyám a vonathoz. Mielőtt fellépne a szerelvényre, még megöleljük egymást. Nagyon. A teljes közös gyerekkorunk benne van ebben az ölelésben, a teljes, ép család benne van ebben az ölelésben. Még integetek, aztán átvágok a buszhoz, amivel Óbányára jövök. Haza. 

A buszban még tartom magam. Bennem omlik, romlik, szétmállik minden. A házig még valahogy eljutok, be a kapun, át az udvaron, fel a kertbe. Fel, feljebb! Aztán végre otthon vagyok! Arccal belefekszem a hegyoldalba. Nem érdekel bogár, szúró tüske! Sőt: kell! Minden kell! A föld illata, biztonsága, az eggyéválás, az eleven összeolvadás. A föld nyugalma elcsitít. Ver a szivem, visszaver az életbe! Hosszú-hosszú percekig hallgatom, hallgatok. Átfordulok. Nézem az eget. Hallom és látom a madarakat lentebb és magasabban szállni fölöttem, a hegy fölött. Ez már az élet oldala. 

Igen. Lassan visszatérek az élethez, az életemhez, az életünkhöz..  

Apám még évekig velünk lehetett! Istennek hála!


Imrét alig több, mint egy év múlva elveszítettem, elveszítettük.

Sem hegy, sem föld nem segített.

(Menj férjhez és ne add el Óbányát - ez a házat jelentette nálunk -  ez volt, amit kért tőlem. Eddig még betartottam, bár nem így gondoltam, nem így gondolta.)

óbányai emlékeim - 2. Asszony a tetőn

 Asszony a tetőn

avagy

a tanítói képesség továbbél


A házamon mindig van volt és lesz mit csinálni! Ma már ezt tudom és elfogadom: a vályogház - ÉLŐLÉNY! 

Leginkább ügyelni kell az esőre és a vízfolyásokra! Tetőre és alapra! Ja, hogy a vályogházak zömének nincs a mai értelemben vett alapja? Valóban, sok esetben így is van! De nézzük, hogy állhatnak még ma is a falubeli öreg vályogházak? 

Az alapozást - bármilyen ellentmondásosnak is tűnik - a házsor (utca) mögötti kertek tetején kezdték a bölcsek! A víz lefele folyott már a régi időkben is és tudták, ha sikerül el-elterelni a telkek aljáról, akkor kevesebb gond lesz a völgyi házakkal is! Figyeltek a növényzet fajtájának elrendezésére víz- és fényigény szempontjából is, no meg a gyökérzet talajmegtartó képessége is szerepet játszott a hová kérdésében. Egy idő után már nem is annyira a tudatosság, mint inkább a célszerűség és a megtapasztalás vezette a termesztőket. Legfelül - már csak a benapozás miatt is  - a szőlőt művelték, többnyire teraszosan. Alatta kukoricás következett, majd a mai szempontoktól és formáktól eltérő konyhakert. Gyümölcsfa ezen a ház fölötti kertrészen csak szórványban, leginkább a kerti munkás megpihenésére, árnyékadónak, gyümölcse éhelverőnek szolgált (ekkor még a gyümölcsös külön területén volt a településnek, ahogy a krumpliföld és gabonaföld is - lásd 1863-as katonai felmérő térkép szerint) Mivel Óbánya területe irtásfalu  már ebben a török utáni időben, így az erdő fái is kellő távolságra voltak a lakott résztől, vagyis nap és szél jótékonyan hatott a völgyi levegőre, a házakra, az emberekre. A csőszrendszer védte a művelt területeket és az erdő messzesége miatt a vadkár is jelentősen kisebb volt. 

Ahol úgy ítélte a tapasztalás (föld állaga, nedvesség megtartó tulajdonsága...) ott szükséges volt az alapozás - sárba rakott kő, oltott meszes habarcsba rakott kő...) CEMENT SEMMIKÉPP!! (még nem is volt ismert, ill. használatos). A helyi kőművesek mesterei voltak a kőfalépítésnek, a családi-baráti csapat pedig összeállt, ha házépítésre került sor és a domboldalból kiVÁJ-t földből, a tapasztalás alapján hozzátett arányú és fajtájú növényi és állati adalékokkal elkészültek a VÁLYOGtéglák, amik a napon szárítva elnyerték szilárdságukat az építéshez. Ács, asztalos is falun belülről került, illetve néhány alkalommal a szomszéd települések valamelyikéről is jött mesterember - általában rokoni szálak vezették Óbányára, illetve az erdőgazdálkodásban való munka hozta össze a szakmai ismeretségeket is. Alapvetően ahhoz, hogy elkészüljön egy ház, ki sem kellett lépni a faluból sem mester- sem építőanyagbeszerzés céljából!

Ennyit most a tevékeny múltból.

A mi házunk már akkor közel száz éves volt, amikor beköltöztünk. Első pillantásra szerelem volt! Fülig ért a szám az örömtől és az otthonra találás boldogságától - nem is tudtunk alkudni... Még annyit sem, hogy a házzal szembeni telket is természetes módon a portához tartozónak gondoljuk továbbra is - hisz Óbányán ez a jellegzetes elrendezés: naposabb oldalon a lakóház, árnyasabb, nedvesebb oldalon a disznóól, trágyadomb, árnyékszék, fazekasgazda esetében az agyagülepítő... szóval, okosan ki volt találva minden, így még a kutak is meglehetősen tiszta vizet tudtak biztosítani a helyieknek, no meg ott voltak a forrásvizek is az egészséges ivóvíz biztosítására! 

A szembeni telek maradt az eladó - előző gazda -  tulajdonában.

De itt volt a szépséges ház!! 

Akkor még a homlokzat magán viselte a társadalomban nem igazán becsült falusi ember elbizonytalanodásának jelét: a hármasablakot. Amúgy megmaradt mesteri arányaiban az épület! Csoda!!

Nem folytatom ezt a szálat, mert végtelen és igazán nem erről akarok most írni, hanem a tető épségének fontosságáról és legfőképpen arról a helyi MESTERről, aki segített, valahányszor szükséges volt és kértem. Franci a rétessütő Rézi néni fia volt, Mári testvére. Foglalkozása ács aki, ekkor még Pécsen dolgozott elismerten - de nem megfizetetten - a munkájában. 

Amikor először segítettem a tetőm javításában - mert ekkorra már igencsak lecsökkent a falusi épkézláb emberek száma és culágert (zulangen: odanyújt, adogat ) találni egyenlő volt szinte a lehetetlennel... hát ott voltam én - az, aki a szobalétra második fokán is szédül(!) - segítőnek. Ha Franci mondja, megyek és csinálom! Így lett! Mondta hova nézzek, hova ne nézzek, hova kapaszkodjak, hova és hogyan lépjek... mindent, mindent, ami a biztonságomhoz kellett és megfelelhettem segítőnek a számára! A munka végén nagy győzelem volt! A sok-sok évvel későbbi segédrestaurátori munkám végzéséhez szükséges bátorságom alapjait is neki köszönhetem, tudom! A magam határait győztem le egy biztos vezető által! Isten áldjon ezért is, Franci! Sok-sok segítséget kaptam tőle. Mai kifejezéssel élve: szociális érzékenysége is volt és nem rabolt ki fizetésnél  munkadíj fejében! 

Még egyet leírok az általa nálam végzett munkák közül. 

Évről évre felhalmozódott az udvaromban a favágásra alkalmatlannak ítélt tuskók száma. A gicsertgöcsörtös darabokhoz nem nyúlt senki, aprításuk a lehetetlennel volt egyenlő. Egyszer Francit kérdeztem, vállalná-e a darabolásukat. Megvariáljuk a variációt! - volt a felelet és néhány nap elteltével megjelent egy baltával, egy fejszével és egy vasékkel. A halomba hordott görcsöket körbe járta, kiválasztott egyet, ráhelyezte a tuskóra és a megfelelő eszközzel, a megfelelő helyre odacsapott. Nem telt bele sok idő és darabokban, kályhákba rakható méretűre aprítva hasznossá változtatta az egész rakást! Ahogy elnéztem munka közben: élvezte és szerette a feladatot. Magam pedig újabb élménnyel lettem gazdagabb általa! Micsoda tudás-tapasztalás halmozódik fel egy emberben, ha szereti azt, amit csinál! Ismeri az anyagot, amivel dolgozik és az eljárások özönét, ahogyan dolgozik! Franci agglegény maradt. A csodás tanítás-tudás átörökítése, emberi nagysága, bízom benne, rokonságában is továbbél! Így legyen!