Összes oldalmegjelenítés

2023. november 21., kedd

óbányai emlékeim - 9. Bűnök és bakik

 Bűnök és bakik


Először is a bűnbakokról. Körbejártam kicsit a témát. Persze, mindenkinek ismert az ókori szokás, így most nem taglalnám ezeket. Tömören összefoglalva: bűnbakra annak van szüksége, aki vagy nem tud, vagy nem akar ellátni egy munkát, feladatot, ill. nem akar felvállalni egy tényt, érzelmet... de most nem is akarnék ennyire mélységekbe hatolni a megfejtéssel.

A bűnbakállítás elutasítása, másfele terelése- nem csak irányában, de személyében is - valami olyan kötelezettségnek, elvárásnak, aminek híjján van a bűnbakállító,  de tudatában van annak fontosságáról. Miért tesz így? Vagy képessége kevesebb, vagy tudása nem elég, vagy érdeklődése másfelé szólítja a ráváró feladattól vagy ezek közül bármelyik. Ha viszont képessége is megvan, tudása is és érdeklődése is, ám feladatát mégsem látja el és bűnbakot állít mégis tétlensége leplezésére: hát itt tetten érhető a gonosz, a gonoszság. 

Nem vagyok boldog, hogy ezzel kell foglalkozzam, mégis, ha nem tenném, valami lényeges meglátásának lehetőségétől fosztanám meg az olvasót.

Folytatom.....



2023. november 12., vasárnap

óbányai emlékeim - 8. Gurul a kerék...

 Gurul a kerék....


A hagyományhoz kapcsolódóan sok kérdés nyitva marad. Megválaszolni biztosan nem tudom, ám elgondolni, mi mindent feltár egy korszak megismeréséhez, ezt hadd tegyem!

8-12 éves fiúgyerekek, a "Hutzelpuvelek". Milyen tudás birtokosai ill. várományosai voltak:

Jól tájékozódtak lakhelyük körül, ismerték az erdőt, az időjárás változásait, az égbolt jeleit, a tüzelésre alkalmas fák, ágak begyűjtési állapotát és módját. Erejükkel, képességeikkel tisztában voltak. Tudták határaikat: mihez értek és mi az amit itt, ebből az alkalomból fogok tudni eltanulni, megfigyelni, illetve mely folyamatokhoz nem vagyok még elég erős. Ehhez a legjobb közeget teremtették meg a maguk számára: az idősebb/ügyesebb fiúk voltak a tanítók, a feladatokat kiosztók. A feladatok évről-évre más-más csoportba sorolták a résztvevőket: leginkább ügyességi sorrend szerint. Aki két egymást követő évben ugyanazt a feladatot kapta, tisztában lehetett azzal, hogy van még mit fejlődnie és igyekezzen beérni csoportttársait, ha nem akar neveségessé válni a közegben vagy ami még nagyobb szégyen lenne: kitaszított, elűzött lenni és kimaradni a következő évi próbából. 

Értettek a favágó szerszámokhoz: kisbalta, balta, fejsze alapból kellett a feladathoz, de kés, bicska is kéznél volt az előkészítő munkákhoz. Ne felejtsük el, mi más is kellett még : gondos egymásra figyelés és memorizálás, fegyelem, kitartás, munka- és strapabírás (gondoljunk akár csak az időjárás viszontagságaira, amit nem csak állni kellett, de kivédeni is adott keretek között)

A  legtöbb figyelmet, fegyelmet, tapasztalatot azonban a tűz kezelése jelentette. Ehhez már csak az ügyesebb, komolyabb, rátermettebb fiúknak volt szabad hozzáférni. 

Mi ez - az eddig megismert és tudatosított jelentéseken felül - ha nem egy fontos beavatási szokás, szertartás? 

Ki diktált ezeknek a gyerekeknek? - talán az egyik legfonsoabb kérdés!

Mi alapján kezdtek neki évről-évre, újra és újra a tevékenységhez? Hányféle motiváció dolgozott ezekben a gyerekekben, hogy nekifogjanak a nem könnyű feladathoz?


Hát hirtelen ennyi jutott eszembe a sok-sok éve felgyűlt, helyiek által elmondottakból. Amikor elkezdődött a hagyomány újraélesztése, még többen éltek a faluban, akik elmesélhették, mit és hogyan éltek át egy-egy tűzeskerék-gurítás kapcsán. Nagy tanulság volt! Ki emlékszik még ezekre a fontos mondatokra?


Az eltelt időszak változásai, leszakadásunk a bolygónkról, elvesztése az anyaföldhöz való kötődésünknek.... mindezek, a naponta a médiákból nem zengő mondatok arra ösztönöznek, hogy egy ilyen hagyományban is azt keressem, ami túlmutat önmagán. Ki-ki levonhatja szabadon következtetéseit.... hogy ma pl. mihez ért a 8-12 éves fiúk korosztálya.... meg ilyenek.... 

Ami nekem mindezeknél tanulságosabb, az az a tanítási forma/minta, ami a jelenben is segíthetné a megtorpant közoktatást.... 

Pl., ha 8 éves korukig úgy tanulhatnának a gyerekek, hogy "csak" élményeket, átgondolt és spontán élményeket gyűjtenének és tapasztalás által érnének egy olyan lépcsőfokra, mivel kb. 8 éves kor után indulna a tudatos oktatás... De most ebbe nem kezdek, meg ha már kezdenék is, fontos lenne kiváló pedagógusokkal, társadalomkutatókkal konzultálva közreadni feltörő gondolataimat... De el kell indulni egy más vonalon, ez már biztos! 

Az meg, hogy egy olyan eszköz- és módszertár segítségével akarunk tanítani, amiben jobbak a diákok, mint az oktatók... hát ez kész oktatói öngyilkosság! Mi lehet a megoldás? Erre is van elképzelésem....

2023. november 6., hétfő

óbányai emlékeim - 7. Mielőtt legurul a kerék...

 Mielőtt legurul a kerék...


Óbánya tanít. Folyamatosan. Nem csak néprajzot, természettudományokat, társadalom- és emberismeretet, de ami számomra még  fontos: önismeretet. És persze nyitott könyv a kistelepülés jogi és igazságszolgáltatási mechanizmusa, az évszázados beidegződések megtartásának fontossága szempontjából, hisz azok számára, kiknek hatalmi pozíciók és személyes érdekeik fontosabbak a közösség valódi érdekeinél, nem ismernek korlátokat, ez utóbbiak védelmére, megőrzésére 

Itt élek harmincnégy éve. Egy emberöltő, sőt! Furcsa, fordított Robinson Crusoe-i lét!  A sok tekintetben lakhatatlan városokból jönnek ide, erre a kicsiny szigetre, hozzám, hogy - akiknek erre igénye és figyelme van - még érezhessenek, tapasztalhassanak a teljes emberi létből.  Péntek, Szombat és Vasárnap a három segítőm. Gazdaságilag éppen úgy hasznosak számomra, mint társasági szempontból. Ugye, értitek, kedves olvasók!   

Belátni az élet bugyraiba, rejtelmes és rejtjeles fiókocskáiba igen kedvemre való elfoglaltság!  Tudtam én, sejtettem én, hogy így lesz? Egy csudát! De megkaptam ezt a lehetőséget és élek is vele!

Itt van példának a helyi ősi szokás: a tüzeskerék-gurítás, ami a "Hutzelsonntag" (nagybőjt első vasárnapja) idején történik. Sok mindent feltár a még pislákoló hagyomány! Ha az  ősi értelmezésben nézem: a tüzeskerék a napkorong megfelelője. A Nap az élet, a föld melegét biztosító, a jó termés ígéretét hordozó égitest a földlakó számára. A hajdani, önellátó gazdálkodást folytató közösségeknek életbevágóan fontos volt a táplálék biztosítása, ínséges és terméketlen időszakokra is gondoló eljárások kitalálása, alkalmazása. Az aszalvány (hutzel, "hucl" a helyi tájnyelven) elkészítése a későnyár-koraősz idejére esik leginkább, majd a kamrákban őrizve a nagyböjt időszakában válik fontos táplálékká.  Ez persze már a kereszténység jegyében átörökített szokás, amit mi ismerünk, de maga a hagyomány ősidőkre visszanyúló párbeszéd a Teremtővel, Természettel. Hogy is?

Nézd, Nap, megmutatom, hogy süss a földre, hogyan melegítsd át a réteket, kerteket!  Teremjen gazdagon minden, amire szükségünk van! Adj sok gyümölcsöt a fáinkra és érleld finommá, egészségesekké őket! - ez az életigenlés van a tüzeskerék-gurítás hátterében, hozzátéve, hogy még a kerék gurulási irányának is fontos szerepet tulajdonítottak, hisz fordulása "megjósolta", hogy a falunak melyik fele lesz termékenyebben termő abban az esztendőben. Az eredeti helyszín tehát a falu közepén volt és a mára újra bevaduló domboldal akkoriban még csupasz legelőként kiváló lehetőséget adott a szokás megtartására. Egy ősöreg bükkfa állt a közelben, ami megtéveszthetetlenül határozta meg a gurítás kiinduló pontját. Mára már látvány, látványosság a népi hagyomány, de arra még most is kiválóan alkalmas, hogy illusztrálja természet és ember közeli kapcsolatát. A helyszín is más és sok változást megélt maga a hagyomány, ám él és tanít ma is.

De nézzük, mire is tanít minket még a gurítást megelőző tennivalók sokasága.   

A hagyomány szerint a 8-12 éves fiúk látták el és hajtották végre a kerékgurítás köré gyűlő valamennyi feladatot. Mik is voltak ezek?

 A koratavaszi esemény időjárása is változó ma is, igy elképzelhetjük, hogy akár hóban, esőben,sárban, hidegben, szélben történt mindez az előkészítő munka. A terepet is át kellett nézni, gondozásba venni, hisz az állatok még az istállókban voltak, így gazos, vadak-dúlta részek is keletkezhettek a tél folyamán a szép, gyepes domboldalon, ezek pedig befolyásolhatták volna az égiek által diktált kerékgurulás útvonalát. Megtisztították, kiegyengették hát a domboldalt a legénykék.

A tűzrakáshoz, tűz táplálásához való fák begyűjtése - esetleges kivágása -  aprítása,  felhasogatása, helyszínre vivése, betárolása már napokkal, akár hetekkel előtte megkezdődött. 

A napfénycsalogató "sindelek"(hasított falécek, zsindelyek) elkészítéséhez már ügyesebbnek kellett lenni. Érteni  baltához, fejszéhez, éles késhez. Finomabb, irányítottabb mozdulatokra képesnek kellett  már lenii, ügyesebbnek, mint magához a fakivágáshoz, hasogatáshoz, aprításhoz.  Ezeket a darabokat már biztos, száraz helyen kellett tárolniuk. A száraz helyről is maguknak gondoskodni a domboldalon.

Aztán jött a kerék. A szekérkerék küllőit, agyát és talpát - ha kellett - megerősítették, javították, majd elkezdődött a szalmaszárak betömése, a küllők közé.  Figyelmet, ügyességet igénylő feladat. Egyenletesnek, egyformának kellett lennie valamennyi tömedéknek, hisz itt is csak az égiek döntése lehetett a gurulás üteme, mozgása, iránya. Ügyetlenséggel nem lehetett befolyásolni.Tökéletes forma volt csak elfogadható. Ez a művelet valamelyik legény családjának istállójában zajlott és utolsó napig itt is őrizték az elkészült remeket, egy állatoktól félreeső helyen.

Eljön a Nap?

Eljött a nap! Még világosban felvitték közös erővel a kereket a helyszínre. Gondoskodtak szárazontartásáról. Összeállították a tűzrakást, majd meggyújtották (eleinte helyben csiholták a tüzet, de volt, hogy parazsat vittek föl egyikük kályhájából és később már gyufa segítségével lobbant lángra a gondosan összeépített fagúla) MInden tevékenységfolyamathoz ima illetve mondóka csatlakozott, amit közösen mondtak el.  

 A sötétedés egyes fázisaikor valamennyien ledobtak a hegyről egy-egy "sindelt" - hasított falécecskét -  mit időben tettek a tűz köré és figyelemmel kísérték felparázslását. Ekkor is közösen mondták az elhajításhoz tartozó verset. Az egyre sötétedő égbolt  és domboldal hátterével egyre szebben látszottak a fel-eldobott ízzó fadarabok és a vers egyre hangosabban zengett ki a táj csöndjéből.: Figyelj Természet, figyelj Teremtő! Itt vagyunk és várjuk, hogy észrevegyél minket! Éltess minket! Adj termést a kertjeinknek, földjeninknek! Ne feledd, hogy itt élünk és életben akarunk maradni! Hozz meleget és fényt mindnyájunknak! - talán valami ilyesmi lehetett a lényege a mondókának, mit mára már nehéz megfejteni....

Felnőtt nem vett részt ebben a szokásban. Ez teljesen a serdülő legénykék ünnepe, feladata volt.. Mindössze annyit tettek, hogy amikor a falusi kistemplom esti harangszava megszólalt, kijöttek a házaik elé és megvárták, míg legurul a kerék. Majd a nap zárásaként fogadták a házról házra járó fiűcsapatot és leginkább aszalvánnyal, kenyérrel, kaláccsal hálálták  meg fáradozásukat.  


Ma is lélegzetelállító a sötétségben a dombról leguruló tüzes kerék látványa, még akkor is, ha máshol és másképp zajlik, mint régebben. És ha tudjuk lényegét és tartalmát, talán még szebbnek, még fontosabbnak érezzük jelenlétét életünkben!


Ennyit hát magáról a szokásról.

A hozzá kapcsolódó gondolataim java azonban még hátra van.... De ezekről legközelebb írok...                                                   

2023. október 14., szombat

óbányai emlékeim - 6. Hadd rohadjon!

Vannak mondatok, mik évtizedek múltával is keresik értelmüket. Ilyen ez a fenti mondat is. Sok-sok év után értettem meg fájdalmát, valódi tartalmát, kiterjedését.

Miska bácsi keze hatalmas, erős kéz volt. Ez a kéz hullt erőtlenül egy reggeli látogatáskor a konyhaasztalunkra - mondata, története kiséretében. 

Igen, ő is végigjárta reggelente a falut, benézett öreg rokonaihoz, barátaihoz: megvannak-e, mire van aznap szükségük, mihez kell segítség. És nem csak ő tett így. Korosztálya, a még erejüket bírók, hasonlóan kezdte a napot. Hozzánk is be-bejöttek, "magatehetetlen" városi népekhez, hátha szükséges a segítés itt is. Igy lett barátság ezekből a "ránknézésekből". Beszélgetések, aztán kölcsönös segítség is. 


Mi rohadjon? 

Az egész élete, életük: az Erdő?  Nála volt, az ő istállójában az utolsó ló, amivel az erdőben dolgoztak. Fát vágtak, szálaltak, tisztítottak... A ló pedig az értő emberrel a fák közül is kihúzta a kidőlt, kivágott törzseket. Tették, amit apáik, nagyapáik. Pontosan tudták, mit és hogyan kell az erdőért és magukért is. Aztán jött egy törvény, ami nem engedte a szokásrendet és onnan kezdve dőlt, borult, rohadt a fa "kedvére". Mondták: a madarak, a férgek, gombák megmaradása érdekében.... És az ember, az itt lakó érdekében mi történt?  Az 1950-es években tönkre tették a falu szekérútját a hatalmas gépjárművekkel, ami miatt nyakig sárban kellett kivergődniük a helyieknek, ha munkába mentek. Itt is csak a sorrendet rontották el "odafönt"...  A gépesítés rendben, de akkor előbb az utat kell megerősíteni. Minden fordítva történik? 

Megéltem, ahogy fokozatosan eltűnt a helyiekből ez a tudás, eltűnt az összefogás szükségességéből is fakadó közös munka, eltűnt az a csodás szimbiózis, ami embert és természetet összeforrasztotta. Esendőbb lett mindkettő. Esendőbbek lettünk.


2023. szeptember 24., vasárnap

óbányai emlékeim - 4. Új élet

 Új élet

A csodás ünnepek és hétvégék ellenében ott maradtak a hétköznapjaink egy csomó megoldatlan, félbehagyott feladattal... 

Hazaérkezni este, a hideg házba. Begyújtással bibelődni, vizet hozni, ételt készíteni, kisgyereket ellátni, magunkkal törődni, a munkáinkat átgondolni... sorolhatnám az új teendőket, mik eddig - városlakóként - nem léteztek, illetve nem plusz feladatként sorolódtak számunkra, de most, az új hely, új ritmus kihívásként állt szembe szívünk alapvető szándékával: jó levegőn, magunk irányította nyugalomban élni életünket.

Nem tudtuk még mennyi buktatója van változtatásunknak.. A jó levegőn lenni persze azonnali örömet adott, nem szólva a szépséges házról, tájról... a többiről majd a későbbiek segítenek képet adni 

Költöztünk 1989. december 16-án, egy gyönyörű, meleg, napsugaras téli napon. A tornác duplaszárnyú ajtaját - gyönyörű a megnevezés is! - igen, kitártuk a ház ajtószárnyait és dőlt ki a belső hideg a lakatlan szobákból. Kitártunk hát minden ajtót, ablakot és amíg a résnyire szabott napos órák engedték a völgyi házba, addig áradt a melegítő nap fénye,mi  pedig lassan és biztosan beköltöztünk...





óbányai emlékeim - 5. összevisszaság

 Összevisszaság


Sokszor gondoltam Jónásra, a töklevél alatt megbújó, Isten akaratától, megbizatásának teljesítésétől ódzkodó bibliai férfiúra. Gondoltam: a töklevél - falura költözésünk - árnyékában meghúzódva megkímélem magam az élet viszontagságaitól. Nem kell prófétálnom a romlott város pusztulásáról, nem kell vitáznom és védenem magam és magamban hordott igazam. 

De mielőtt leszáradna fejem fölül a töklevél, mellémhúzódott minden nyomorúság, ami elől futottam. Veszteségek sora, hogy mára eljutottam odáig,  hogy azt mondhatom, egy valamit tudok és nagy vagyok benne: veszíteni. S aztán jön a vigasz is, persze, hisz az élet látható és felszínen megélhető dolgai valamennyi veszteség. szülők, szeretett társ, kedves rokonok elvesztése, barátságok megtarthatatlansága, külső tulajdonságok megváltozása, gondolatok, törekvések csavarodása... mind-mind nagy veszteség és mégis, valamennyi segít, hogy végül magam is vesztve jussak Isten elé. Porszemnyi lélek, mi annyi mindent bejárt, bejárhatott! Mégis mennyi szépség és boldogság jutott ebben a veszteség-folyamban részemül! Csodának is mondhatnám túlzás nélkül!  Hála mindenért!

Ezek az írások nem ismernek időrendet, nincs bennük logikai sorrend, sőt semmiféle rend nem uralkodik rajtuk. Ami eszembe jut és kiírásra sarkall, mindössze ennyi a hajtóerő: a kaleidoszkóp szilánkjai összeállnak és nem akarom magamba zárni örömes-fájdalmas igazukat . Olvassa, aki akarja, értse, aki érteni bírja. Ennyi. Még a töklevél leszáradása előtt. Mielőtt Isten nevetségessé tenne végképp... Ó, bárcsak tenne! 

Ninive megmaradjon!



2023. szeptember 2., szombat

óbányai emlékeim - 3. a hegy ereje, a föld ereje

 A hegy ereje, a föld ereje

Nagyon személyes, amit leírok, ezért Babits Mihály egy versét írom le előbb, erősítőként, segítőként, kapaszkodóként: 


SZONETTEK
 
Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség
és szenvtelen, csak virtuózitás.
Bár munkában manapság nincs nemesség,
ez csupa munka, csupa faragás.
 
Ha költő, ki lázát árulja: tessék!
itt állok cédán, levetkőzve! láss!:
ez nem költészet; de aranyművesség!
s bár nem őszinte, nem komédiás.
 
Minden szonett egy miniatür oltár,
ki vérigéket, pongyolán, szeret,
az versemet ezentúl ne olvassa.
 
Ki hajdan annyi szívek kulcsa voltál,
Szonett, aranykulcs, zárd el szívemet,
erősen, hogy csak rokonom nyithassa.

 

❤ 


Apám beteg, nagyon beteg. A pécsi klinikán fekszik. Aggódunk. Látogatunk. Bátyám Budapestről én Óbányáról érkezem a kórterembe. Beszélgetünk, vidulunk, visszük a jó híreket elé, hogy életet, vidámságot élhessen velünk át. Aztán búcsúzás -  "jövünk újra hamarosan" mondat, majd pár nap múlva  "otthon találkozunk"! Kórteremből kijövet keressük az orvost, akitől megtudjunk apánk teljes kórtörténetét, a lezsugorodó idő hírét, mit még vele tölthetünk. Lesújtó. Szótlan kísérem bátyám a vonathoz. Mielőtt fellépne a szerelvényre, még megöleljük egymást. Nagyon. A teljes közös gyerekkorunk benne van ebben az ölelésben, a teljes, ép család benne van ebben az ölelésben. Még integetek, aztán átvágok a buszhoz, amivel Óbányára jövök. Haza. 

A buszban még tartom magam. Bennem omlik, romlik, szétmállik minden. A házig még valahogy eljutok, be a kapun, át az udvaron, fel a kertbe. Fel, feljebb! Aztán végre otthon vagyok! Arccal belefekszem a hegyoldalba. Nem érdekel bogár, szúró tüske! Sőt: kell! Minden kell! A föld illata, biztonsága, az eggyéválás, az eleven összeolvadás. A föld nyugalma elcsitít. Ver a szivem, visszaver az életbe! Hosszú-hosszú percekig hallgatom, hallgatok. Átfordulok. Nézem az eget. Hallom és látom a madarakat lentebb és magasabban szállni fölöttem, a hegy fölött. Ez már az élet oldala. 

Igen. Lassan visszatérek az élethez, az életemhez, az életünkhöz..  

Apám még évekig velünk lehetett! Istennek hála!


Imrét alig több, mint egy év múlva elveszítettem, elveszítettük.

Sem hegy, sem föld nem segített.

(Menj férjhez és ne add el Óbányát - ez a házat jelentette nálunk -  ez volt, amit kért tőlem. Eddig még betartottam, bár nem így gondoltam, nem így gondolta.)

óbányai emlékeim - 2. Asszony a tetőn

 Asszony a tetőn

avagy

a tanítói képesség továbbél


A házamon mindig van volt és lesz mit csinálni! Ma már ezt tudom és elfogadom: a vályogház - ÉLŐLÉNY! 

Leginkább ügyelni kell az esőre és a vízfolyásokra! Tetőre és alapra! Ja, hogy a vályogházak zömének nincs a mai értelemben vett alapja? Valóban, sok esetben így is van! De nézzük, hogy állhatnak még ma is a falubeli öreg vályogházak? 

Az alapozást - bármilyen ellentmondásosnak is tűnik - a házsor (utca) mögötti kertek tetején kezdték a bölcsek! A víz lefele folyott már a régi időkben is és tudták, ha sikerül el-elterelni a telkek aljáról, akkor kevesebb gond lesz a völgyi házakkal is! Figyeltek a növényzet fajtájának elrendezésére víz- és fényigény szempontjából is, no meg a gyökérzet talajmegtartó képessége is szerepet játszott a hová kérdésében. Egy idő után már nem is annyira a tudatosság, mint inkább a célszerűség és a megtapasztalás vezette a termesztőket. Legfelül - már csak a benapozás miatt is  - a szőlőt művelték, többnyire teraszosan. Alatta kukoricás következett, majd a mai szempontoktól és formáktól eltérő konyhakert. Gyümölcsfa ezen a ház fölötti kertrészen csak szórványban, leginkább a kerti munkás megpihenésére, árnyékadónak, gyümölcse éhelverőnek szolgált (ekkor még a gyümölcsös külön területén volt a településnek, ahogy a krumpliföld és gabonaföld is - lásd 1863-as katonai felmérő térkép szerint) Mivel Óbánya területe irtásfalu  már ebben a török utáni időben, így az erdő fái is kellő távolságra voltak a lakott résztől, vagyis nap és szél jótékonyan hatott a völgyi levegőre, a házakra, az emberekre. A csőszrendszer védte a művelt területeket és az erdő messzesége miatt a vadkár is jelentősen kisebb volt. 

Ahol úgy ítélte a tapasztalás (föld állaga, nedvesség megtartó tulajdonsága...) ott szükséges volt az alapozás - sárba rakott kő, oltott meszes habarcsba rakott kő...) CEMENT SEMMIKÉPP!! (még nem is volt ismert, ill. használatos). A helyi kőművesek mesterei voltak a kőfalépítésnek, a családi-baráti csapat pedig összeállt, ha házépítésre került sor és a domboldalból kiVÁJ-t földből, a tapasztalás alapján hozzátett arányú és fajtájú növényi és állati adalékokkal elkészültek a VÁLYOGtéglák, amik a napon szárítva elnyerték szilárdságukat az építéshez. Ács, asztalos is falun belülről került, illetve néhány alkalommal a szomszéd települések valamelyikéről is jött mesterember - általában rokoni szálak vezették Óbányára, illetve az erdőgazdálkodásban való munka hozta össze a szakmai ismeretségeket is. Alapvetően ahhoz, hogy elkészüljön egy ház, ki sem kellett lépni a faluból sem mester- sem építőanyagbeszerzés céljából!

Ennyit most a tevékeny múltból.

A mi házunk már akkor közel száz éves volt, amikor beköltöztünk. Első pillantásra szerelem volt! Fülig ért a szám az örömtől és az otthonra találás boldogságától - nem is tudtunk alkudni... Még annyit sem, hogy a házzal szembeni telket is természetes módon a portához tartozónak gondoljuk továbbra is - hisz Óbányán ez a jellegzetes elrendezés: naposabb oldalon a lakóház, árnyasabb, nedvesebb oldalon a disznóól, trágyadomb, árnyékszék, fazekasgazda esetében az agyagülepítő... szóval, okosan ki volt találva minden, így még a kutak is meglehetősen tiszta vizet tudtak biztosítani a helyieknek, no meg ott voltak a forrásvizek is az egészséges ivóvíz biztosítására! 

A szembeni telek maradt az eladó - előző gazda -  tulajdonában.

De itt volt a szépséges ház!! 

Akkor még a homlokzat magán viselte a társadalomban nem igazán becsült falusi ember elbizonytalanodásának jelét: a hármasablakot. Amúgy megmaradt mesteri arányaiban az épület! Csoda!!

Nem folytatom ezt a szálat, mert végtelen és igazán nem erről akarok most írni, hanem a tető épségének fontosságáról és legfőképpen arról a helyi MESTERről, aki segített, valahányszor szükséges volt és kértem. Franci a rétessütő Rézi néni fia volt, Mári testvére. Foglalkozása ács aki, ekkor még Pécsen dolgozott elismerten - de nem megfizetetten - a munkájában. 

Amikor először segítettem a tetőm javításában - mert ekkorra már igencsak lecsökkent a falusi épkézláb emberek száma és culágert (zulangen: odanyújt, adogat ) találni egyenlő volt szinte a lehetetlennel... hát ott voltam én - az, aki a szobalétra második fokán is szédül(!) - segítőnek. Ha Franci mondja, megyek és csinálom! Így lett! Mondta hova nézzek, hova ne nézzek, hova kapaszkodjak, hova és hogyan lépjek... mindent, mindent, ami a biztonságomhoz kellett és megfelelhettem segítőnek a számára! A munka végén nagy győzelem volt! A sok-sok évvel későbbi segédrestaurátori munkám végzéséhez szükséges bátorságom alapjait is neki köszönhetem, tudom! A magam határait győztem le egy biztos vezető által! Isten áldjon ezért is, Franci! Sok-sok segítséget kaptam tőle. Mai kifejezéssel élve: szociális érzékenysége is volt és nem rabolt ki fizetésnél  munkadíj fejében! 

Még egyet leírok az általa nálam végzett munkák közül. 

Évről évre felhalmozódott az udvaromban a favágásra alkalmatlannak ítélt tuskók száma. A gicsertgöcsörtös darabokhoz nem nyúlt senki, aprításuk a lehetetlennel volt egyenlő. Egyszer Francit kérdeztem, vállalná-e a darabolásukat. Megvariáljuk a variációt! - volt a felelet és néhány nap elteltével megjelent egy baltával, egy fejszével és egy vasékkel. A halomba hordott görcsöket körbe járta, kiválasztott egyet, ráhelyezte a tuskóra és a megfelelő eszközzel, a megfelelő helyre odacsapott. Nem telt bele sok idő és darabokban, kályhákba rakható méretűre aprítva hasznossá változtatta az egész rakást! Ahogy elnéztem munka közben: élvezte és szerette a feladatot. Magam pedig újabb élménnyel lettem gazdagabb általa! Micsoda tudás-tapasztalás halmozódik fel egy emberben, ha szereti azt, amit csinál! Ismeri az anyagot, amivel dolgozik és az eljárások özönét, ahogyan dolgozik! Franci agglegény maradt. A csodás tanítás-tudás átörökítése, emberi nagysága, bízom benne, rokonságában is továbbél! Így legyen!


2023. augusztus 27., vasárnap

óbányai emlékeim - 1. réteskészítés

 Réteskészítés

A második vagy harmadik tavasz ért már minket itt, Óbányán. A nap egyik felét egyedül töltöttem itthon, fiam Mecseknádasdon, az iskolában, Imre pedig Pécsen, munkában. 

Az alsóudvar egy részét használtam konyhakertnek, ahol sikerült olyan paradicsommennyiséget termelnem egyik évben, hogy még befőzni is tudtam belőle. Nagy élmény volt a hajdani panellakó családomnak.

A szép időben sokat  voltam udvarban, kertben. Már voltak baromfiaink, tyúkok, kacsák és liba is kettő... talán már Micike, a kecskénk is itt mekegett a felső kertben... szóval, belaktuk a birtokot!

Ismerkedtem a helyiekkel is. Egy idős néni - akkor még a nevét sem tudtam - egy nap többször is elment a házunk előtt. Köszöntünk egymásnak, majd idővel szóbaelegyedtünk. Szerettem már akkor is kelttésztákat sütni és volt is sokszor még a konyhakredencbe tett kosárkába. Megkínáltam, mikor mi volt: pogácsa, bukta, kalács, kuglóf... csörögefánk is néhanap...  s közben beszélgettünk. Sok mindent tudott az állatokról, növényekről. Szívesen hallgattam. Aztán, amikor megdícsérte valamelyik süttömet, kiszaladt a számon, hogy egyfélét még biztosan nem csináltam soha és ez a rétes! Tovább beszélgettünk és amikor elbúcsúztunk, annyit mondott: Ha a Mári (a lánya) csinál rétest, előtte beszólok, feljöhet és NÉZHETI! Húha - gondoltam - biztos jó lesz az a nézés is valamire!

Így lett, ahogy mondta. és a nézésen kívül az ujjam is beledughattam a nyers tésztába, hogy állagát és hőmérsékletét érezhessem. És persze néztem, néztem a folyamatot. A letakart, állni hagyott tészta készületében beszélgethettünk, tanulhattam a régi dolgokról és mostaniakról egyaránt. Aztán elindult a nyújtás és én csak néztem, néztem az ügyes kezeket, a gyakorlott mozdulatokat! Nagy élmény volt!  Mikor a folyamat a végéhez ért, elbúcsúztam, de oktatóim nem hagyták ennyiben. Rézi néni - ekkor persze már jól tudtam a nevét - annyit mondott: ha legközelebb csinál Mári rétest, szólok, jöhet és SEGÍTHET! Gyönyörű! Jövök!

És mentem legközelebb és csináltam velük, boldogan és nem is ügyetlenül! A  búcsúzkodás ekkor is a folyamatnak, az eltanulásnak segítésére volt: Szóljon, ha szeretne otthon rétest készíteni, jövök és segítek!

És szóltam és jött! Rézi nénivel kiválasztottuk az asztalt, a terítőt, ami a legalkalmasabb méretre és anyagra (durva lenvászonabrosz lett a megszentelt, kiszemelt) Nekiálltunk és isteni finom rétest készítettünk kettesben!

A negyedik lépést már magamtól tettem hozzá. Vittem kóstolót tanítómestereimnek az első, önállóan készített rétesemből! A legnagyobb örömet talán ez a lépés okozta!


Hát így tanultam aprót és nagyot ebben a csöpp falucskában. Harminc év is eltelt már a tanítástól, de most is jó visszagondolni arra a bölcs Öregasszonyra, aki annyi kínt és annyi nehéz munkát megélt, átélt és maradt öregségére kedve és ereje, figyelme a tanításra, gondoskodásra, átörökítésre! Isten adjon neki örök békességet!




2023. augusztus 26., szombat

2023-2050 képzelt valóságok

 

Játszom

A falu, a  bekötőút még megvan. Többféle út vezet a csöpp településre. Ha saját járművel érkeztél,  az erdőszéli tárolóba biztonsággal elhelyezed  és választhatsz: vagy a patak mellett emelt kényelmes pallóösvényen sétálva jutsz el a házadig, vagy a többágú sportzónán (futva, kerékpározva, ... )  érkezel haza, vagy - főképp ha terhed is van - a "húzd meg ereszd meg" energiával működő kiskocsik egyikét választhatod az útra. Ez a szerkezet úgy működik, hogy a faluból lefele tartó úton energiát halmoz föl, ami a visszaúthoz biztosítja az erőt. (nevezhetném lendkerekesnek is, de annál azért többet tud a kis járgány) ezeken kívül természetesen érkezhetsz lóval vagy öszvérháton is... ekkor közvetlen a falu előtti istállóban hagyhatod az állatot, de ha a sajátod, akkor természetesen választhatod a saját istápolását is

A  falun belül az egy utcán  is folytathatod az utad/sétád/kirándulásod, ha hozzájárulsz munkáddal vagy anyagiakkal a falu kiadásaihoz, de számtalan jól gondozott gyalogút öleli körbe a települést, melyek a korábbi ismert túraútvonalakat is magukban foglalják, igy - ha nem vagy kiváncsi a falura - feleslegesen nem zavarod nyugalmát sem. 

A falut körbeölelő erdő hátrébb húzódott a gondos gazdálkodás révén. Újra van tűzhatár, ami kölcsönösen védi az erdőt és falut. A pára is kevesebb.  A vályogházak visszanyerték egészségüket. A lakosság is.

 A közös gyümölcsös a legmegfelelőbb helyre került, gondosan ápolt és védett. A mezőgazdasági területek a tapasztalatok és adottságok alapján körvonalazódtak, igy a falu szinte önellátó.

A településen belüli vizek járását is a megtapasztalás szerint szabályozták: A völgyben végigfutó házsorok mögötti, dombtetőig tartó  kertek végétől rézsüs vizlevezetéseket alkalmazva lefuttatják a csapadék zömét egész a patakmederig. Az időszakos nagy esők igy kevésbé tesznek kárt a szépen gondozott kiskertekben, megvédik a völgyi házakat a nagyobb talajvizesedéstől, a lezúduló viz energiáját pedig közvilágításra és munkagépek akkumulátorainak feltöltésére hasznositják.

Az utcai ásott kutak valamennyije működőképes, vízminőségük ellenőrzött, iható. Az út és járda közötti szakaszon ráccsal fedett vizlevezető árkot épitettek ki, igy megszűntek az átfolyások.

A tisztavízű források nagy becsben, fokozott védelemben részesülnek a falu határán belül és kívül. Közvetlen környezetük és vízgyűjtő területük folyamatos figyelmet és gondozást élvez.

A közvilágítást nap- ill. vizenergia biztosítja. Aram- és telefonkábelek a föld alatt jutnak a házakba.

A korábbi vezetékes ivóvízet a falu mosodájában hasznosítják, mivel a lugos viz csak nagyon kismértékű mosószerhozzáadást igényel. A mosoda mellett közösségi fürdőt újitottak fel, mely gyógyhatással is rendelkezik. A víztisztitás, vízforgatás első és utolsó fázisa kizárólag természetes módon történik.

A  csapadékvíz  tárolása és felhasználása házanként és közösségi szinten is megoldott, körültekintő.A felesleg a falu alatti mesterséges tóba ömlik, a gyökérmezős szennyvíztisztításra kialakitott tótól távol.  

A házak és középületek fűtését föld- és napenergia segíti.

Az erdőbe érve is nagyobb változásokat tapasztalhatunk. Dúsabb az aljnövényzet, nincsenek kitaposva, letarolva a védett növények sem. Az erdő gondozott, akár a malmok működésének idejében. Mégis van madárdal! A hajdani dúzzasztók helyét apró viztározók foglalják el. Nincs lezúduló, mindent tönkretevő áradás, mióta a több kis tározó képes befogadni és lassitani az időszakos vizáradatot. 

A települést és lakóit önmaguk tartják fenn. Módszereik, rendszereik tanítása, bemutatása az egyik forrásuk, a másik pedig az a különleges turizmus, ami az idelátogatókat bevonja a napi teendőkbe és különleges pihenési, feltöltődési gyakorlataikba. 

Lám, mire képes az ember, ha nem dobja el tapasztalásait!


(az írás alapjául több régi térkép szolgált és helyi idősek elbeszélései valamint a ma is látható felszini formákból adódó szakszerű következtetések)


                               


2023. március 30., csütörtök

Árnyékbontás

 Épp Dickinsont képzeltem  a csonkolt almafám alá...  Talán épp a 288-ast írja... (sosem hagyta el szülővárosát és biztos, hogy az én kedvemért  sem  tenné.... igy marad  hát az idő- és  képzeletbeli  utaztatás)

Ó, el ne vesszen ez a gondolat-magocska! Úgy hullt elém, ányékbontás közben és annyit adott, amennyit régóta nem kaptam....

Dickinson  is igy  hullt elém jó pár éve.... talán Amyka-madárka segitett... a forditások közepette már ő  is  fertőzött  lett,  néhány  versét magam is összemostam, nem  a  formai, hanema gondolatmenet folytán... "valamit elrontottam véglegesen..."

Almafa, almafa! 

Árnyékod  hová  tűnt? 

Bontsad,  bontsad ágacskáid, levelekkel!  

Teremts újra édes árnyat az alattad  pihenőknek!

Ez alatt a fa alatt ültek már jópáran.  Okosak, Szépek, Kedvesek, Csalafinták, Ügyesek...  Aztán a fa megunta, hogy csak  ad,  ad, ad:  árnyékot, gyümölcsöt, békét... és száradni kezdett, mint az a bibliai töklevél az ellustuló próféta fölött....

Igy hát, ha már irtam, hogy  folyt . köv. hát legyen: 




Illattalannak lenni a legnehezebb.

Mondanám elsőre, hogy tisztának lenni egyenlő az illattalansággal. De ez ennél bonyolultabb.  Illattalannak lenni nem önmagáért, hanem, hogy befogadja és teret kapjon egy illat...hát valahogy igy.



Az Illattalan házba  betér  egy ember és az elzárt illatok megnyilnak, megmutatják magukat és hagyják, hogy felfedezzék és elragadják őket! És néhány percre, órára, napra Illatosházzá változik a hely.



a hely

kehely

amiből  kortyolhat a vándor






2023. február 11., szombat

Érzel még? - Túl sok az illat!

 Az Illatosház szeretne illattalan ház lenni!


A Illatosház a valódi, tiszta illatokért, azok fel- és megismeréséért, megismertetéséért, segítő, harmonizáló hatásuk eléréséért, életünkben a megfelelő helyen való jelenlétének bemutatásáért született 2009. április 22-én, a Föld Napján

Közel tizennégy év gazdagította azt a tapasztalatot, ami révén a következő összefoglalást adhatom: 

Illatosnak  lenni sokkal nehezebb és nagyobb feladat, mint egy általános kozmetikummal illatossá tenni magad vagy akár a ruhád, szobád,  környezeted! 

Kérdezd magad: mire is vágysz, amikor illatot keresel? 

Elbújni akarsz mögé, mert nem vagy elég biztos a tested illatának elismerésében, elfogadásában? 

Vagy épp fel akarod hívni a figyelmet magadra egy erősebb illat használatával? 

Esetleg nem is gondolkodsz el, csak fújsz és öntesz....


Tudod-e, hogy idővel egyre nagyobb dózist illetve egyre erősebb illatot fogsz használni? Ezzel együtt bizonyos illatok eltűnnek az életedből?


folyt. köv