óbányai emlékeim - 3. a hegy ereje, a föld ereje

 A hegy ereje, a föld ereje

Nagyon személyes, amit leírok, ezért Babits Mihály egy versét írom le előbb, erősítőként, segítőként, kapaszkodóként: 

SZONETTEK
 

Ezek hideg szonettek. Mind ügyesség
és szenvtelen, csak virtuózitás.
Bár munkában manapság nincs nemesség,
ez csupa munka, csupa faragás.
 

Ha költő, ki lázát árulja: tessék!
itt állok cédán, levetkőzve! láss!:
ez nem költészet; de aranyművesség!
s bár nem őszinte, nem komédiás.
 

Minden szonett egy miniatür oltár,
ki vérigéket, pongyolán, szeret,
az versemet ezentúl ne olvassa.
 

Ki hajdan annyi szívek kulcsa voltál,
Szonett, aranykulcs, zárd el szívemet,
erősen, hogy csak rokonom nyithassa.

 

❤ 

Apám beteg, nagyon beteg. A pécsi klinikán fekszik. Aggódunk. Látogatunk. Bátyám Budapestről én Óbányáról érkezem a kórterembe. Beszélgetünk, vidulunk, visszük a jó híreket elé, hogy életet, vidámságot élhessen velünk át. Aztán búcsúzás -  "jövünk újra hamarosan" mondat, majd pár nap múlva  "otthon találkozunk"! Kórteremből kijövet keressük az orvost, akitől megtudjunk apánk teljes kórtörténetét, a lezsugorodó idő hírét, mit még vele tölthetünk. Lesújtó. Szótlan kísérem bátyám a vonathoz. Mielőtt fellépne a szerelvényre, még megöleljük egymást. Nagyon. A teljes közös gyerekkorunk benne van ebben az ölelésben, a teljes, ép család benne van ebben az ölelésben. Még integetek, aztán átvágok a buszhoz, amivel Óbányára jövök. Haza. 

A buszban még tartom magam. Bennem omlik, romlik, szétmállik minden. A házig még valahogy eljutok, be a kapun, át az udvaron, fel a kertbe. Fel, feljebb! Aztán végre otthon vagyok! Arccal belefekszem a hegyoldalba. Nem érdekel bogár, szúró tüske! Sőt: kell! Minden kell! A föld illata, biztonsága, az eggyéválás, az eleven összeolvadás. A föld nyugalma elcsitít. Ver a szivem, visszaver az életbe! Hosszú-hosszú percekig hallgatom, hallgatok. Átfordulok. Nézem az eget. Hallom és látom a madarakat lentebb és magasabban szállni fölöttem, a hegy fölött. Ez már az élet oldala. 

Igen. Lassan visszatérek az élethez, az életemhez, az életünkhöz..  

Apám még évekig velünk lehetett! Istennek hála!

Imrét alig több, mint egy év múlva elveszítettem, elveszítettük.

Sem hegy, sem föld nem segített.

(Menj férjhez és ne add el Óbányát - ez a házat jelentette nálunk -  ez volt, amit kért tőlem. Eddig még betartottam, bár nem így gondoltam, nem így gondolta.)