Mielőtt legurul a kerék...
Óbánya tanít. Folyamatosan. Nem csak néprajzot, természettudományokat, társadalom- és emberismeretet, de ami számomra még fontos: önismeretet. És persze nyitott könyv a kistelepülés jogi és igazságszolgáltatási mechanizmusa, az évszázados beidegződések megtartásának fontossága szempontjából, hisz azok számára, kiknek hatalmi pozíciók és személyes érdekeik fontosabbak a közösség valódi érdekeinél, nem ismernek korlátokat, ez utóbbiak védelmére, megőrzésére
Itt élek harmincnégy éve. Egy emberöltő, sőt! Furcsa, fordított Robinson Crusoe-i lét! A sok tekintetben lakhatatlan városokból jönnek ide, erre a kicsiny szigetre, hozzám, hogy - akiknek erre igénye és figyelme van - még érezhessenek, tapasztalhassanak a teljes emberi létből. Péntek, Szombat és Vasárnap a három segítőm. Gazdaságilag éppen úgy hasznosak számomra, mint társasági szempontból. Ugye, értitek, kedves olvasók!
Belátni az élet bugyraiba, rejtelmes és rejtjeles fiókocskáiba igen kedvemre való elfoglaltság! Tudtam én, sejtettem én, hogy így lesz? Egy csudát! De megkaptam ezt a lehetőséget és élek is vele!
Itt van példának a helyi ősi szokás: a tüzeskerék-gurítás, ami a "Hutzelsonntag" (nagybőjt első vasárnapja) idején történik. Sok mindent feltár a még pislákoló hagyomány! Ha az ősi értelmezésben nézem: a tüzeskerék a napkorong megfelelője. A Nap az élet, a föld melegét biztosító, a jó termés ígéretét hordozó égitest a földlakó számára. A hajdani, önellátó gazdálkodást folytató közösségeknek életbevágóan fontos volt a táplálék biztosítása, ínséges és terméketlen időszakokra is gondoló eljárások kitalálása, alkalmazása. Az aszalvány (hutzel, "hucl" a helyi tájnyelven) elkészítése a későnyár-koraősz idejére esik leginkább, majd a kamrákban őrizve a nagyböjt időszakában válik fontos táplálékká. Ez persze már a kereszténység jegyében átörökített szokás, amit mi ismerünk, de maga a hagyomány ősidőkre visszanyúló párbeszéd a Teremtővel, Természettel. Hogy is?
Nézd, Nap, megmutatom, hogy süss a földre, hogyan melegítsd át a réteket, kerteket! Teremjen gazdagon minden, amire szükségünk van! Adj sok gyümölcsöt a fáinkra és érleld finommá, egészségesekké őket! - ez az életigenlés van a tüzeskerék-gurítás hátterében, hozzátéve, hogy még a kerék gurulási irányának is fontos szerepet tulajdonítottak, hisz fordulása "megjósolta", hogy a falunak melyik fele lesz termékenyebben termő abban az esztendőben. Az eredeti helyszín tehát a falu közepén volt és a mára újra bevaduló domboldal akkoriban még csupasz legelőként kiváló lehetőséget adott a szokás megtartására. Egy ősöreg bükkfa állt a közelben, ami megtéveszthetetlenül határozta meg a gurítás kiinduló pontját. Mára már látvány, látványosság a népi hagyomány, de arra még most is kiválóan alkalmas, hogy illusztrálja természet és ember közeli kapcsolatát. A helyszín is más és sok változást megélt maga a hagyomány, ám él és tanít ma is.
De nézzük, mire is tanít minket még a gurítást megelőző tennivalók sokasága.
A hagyomány szerint a 8-12 éves fiúk látták el és hajtották végre a kerékgurítás köré gyűlő valamennyi feladatot. Mik is voltak ezek?
A koratavaszi esemény időjárása is változó ma is, igy elképzelhetjük, hogy akár hóban, esőben,sárban, hidegben, szélben történt mindez az előkészítő munka. A terepet is át kellett nézni, gondozásba venni, hisz az állatok még az istállókban voltak, így gazos, vadak-dúlta részek is keletkezhettek a tél folyamán a szép, gyepes domboldalon, ezek pedig befolyásolhatták volna az égiek által diktált kerékgurulás útvonalát. Megtisztították, kiegyengették hát a domboldalt a legénykék.
A tűzrakáshoz, tűz táplálásához való fák begyűjtése - esetleges kivágása - aprítása, felhasogatása, helyszínre vivése, betárolása már napokkal, akár hetekkel előtte megkezdődött.
A napfénycsalogató "sindelek"(hasított falécek, zsindelyek) elkészítéséhez már ügyesebbnek kellett lenni. Érteni baltához, fejszéhez, éles késhez. Finomabb, irányítottabb mozdulatokra képesnek kellett már lenii, ügyesebbnek, mint magához a fakivágáshoz, hasogatáshoz, aprításhoz. Ezeket a darabokat már biztos, száraz helyen kellett tárolniuk. A száraz helyről is maguknak gondoskodni a domboldalon.
Aztán jött a kerék. A szekérkerék küllőit, agyát és talpát - ha kellett - megerősítették, javították, majd elkezdődött a szalmaszárak betömése, a küllők közé. Figyelmet, ügyességet igénylő feladat. Egyenletesnek, egyformának kellett lennie valamennyi tömedéknek, hisz itt is csak az égiek döntése lehetett a gurulás üteme, mozgása, iránya. Ügyetlenséggel nem lehetett befolyásolni.Tökéletes forma volt csak elfogadható. Ez a művelet valamelyik legény családjának istállójában zajlott és utolsó napig itt is őrizték az elkészült remeket, egy állatoktól félreeső helyen.
Eljön a Nap?
Eljött a nap! Még világosban felvitték közös erővel a kereket a helyszínre. Gondoskodtak szárazontartásáról. Összeállították a tűzrakást, majd meggyújtották (eleinte helyben csiholták a tüzet, de volt, hogy parazsat vittek föl egyikük kályhájából és később már gyufa segítségével lobbant lángra a gondosan összeépített fagúla) MInden tevékenységfolyamathoz ima illetve mondóka csatlakozott, amit közösen mondtak el.
A sötétedés egyes fázisaikor valamennyien ledobtak a hegyről egy-egy "sindelt" - hasított falécecskét - mit időben tettek a tűz köré és figyelemmel kísérték felparázslását. Ekkor is közösen mondták az elhajításhoz tartozó verset. Az egyre sötétedő égbolt és domboldal hátterével egyre szebben látszottak a fel-eldobott ízzó fadarabok és a vers egyre hangosabban zengett ki a táj csöndjéből.: Figyelj Természet, figyelj Teremtő! Itt vagyunk és várjuk, hogy észrevegyél minket! Éltess minket! Adj termést a kertjeinknek, földjeninknek! Ne feledd, hogy itt élünk és életben akarunk maradni! Hozz meleget és fényt mindnyájunknak! - talán valami ilyesmi lehetett a lényege a mondókának, mit mára már nehéz megfejteni....
Felnőtt nem vett részt ebben a szokásban. Ez teljesen a serdülő legénykék ünnepe, feladata volt.. Mindössze annyit tettek, hogy amikor a falusi kistemplom esti harangszava megszólalt, kijöttek a házaik elé és megvárták, míg legurul a kerék. Majd a nap zárásaként fogadták a házról házra járó fiűcsapatot és leginkább aszalvánnyal, kenyérrel, kaláccsal hálálták meg fáradozásukat.
Ma is lélegzetelállító a sötétségben a dombról leguruló tüzes kerék látványa, még akkor is, ha máshol és másképp zajlik, mint régebben. És ha tudjuk lényegét és tartalmát, talán még szebbnek, még fontosabbnak érezzük jelenlétét életünkben!
Ennyit hát magáról a szokásról.
A hozzá kapcsolódó gondolataim java azonban még hátra van.... De ezekről legközelebb írok...
