Ahogy nyitom reggel az ajtót, ablakzsalukat, élvezem a friss, csípős, hideg reggeli levegőt - tudom, páratlan élményt adnak a hétköznapok is itt, ahol élek!
Most az erdő hófehér. Hó alig, de a dér megül az ágakon és gyönyörű, fehér koszorút fon a falu köré. Mondják: magányos, kihalt a falu. Mondják: unalmas, monoton az élet... Ezt csak a felszínes képolvasó látja igy! A téli vendég a hó körülöttünk! Megigazítom fodrait: utat söprök a ház elé, az udvarra... csak annyit, amennyi épp fontos, hogy látssam, mutassam: természet és ember békén is megtud lenni. Végigjárva a házsort, látom a füstölgő kéményeket és ahol még értik a fávalfűtés tudományát, azok kéményéből illatos levegő száll föl: ahány féle fahasáb, annyi féle illat. Sosem gondoltam ezelőtt, milyen gazdag a tél illattára! Felmegyek a forráshoz és megcsodálom a kifolyó mellé fröccsenő jéggévált vízcseppeket. jégcsapokat.
Miközben telik a vizeskannám, régenvolt havas képeket idéz a csöndes táj....
Apám nyakában visz le a dombtetején álló házunkból, olyan nagy a hó, ő lépi az utat. A domb alján már nővérem vár minket: ő volt az első, kit Apám lesegitett és miután mellétesz a lenti út már lapátolt szegletére, elindul bátyámért is, immár harmadjára járva meg az utat. Milyen derüvel, milyen bölcsen oldotta meg a sorrendet is! Lendületes szeretettel. jó kedvvel tette ezt is, akár a karvezetést, az ének- és zongoratanítást. Ritmusra ropogott a hó is a lába alatt! Áldott legyen az emléke!
